Szerkesztő Ur! tisztelt báró!

Lapjában egy hazajáró

   Lélek kísért: tudja-é?

Ki sohajtoz: mind szemét, a

Mit firkál mai poéta;

   Verse rongyos, maga éh.

Nem tud rímet, nem tud nyelvet,

A legjobb is mindent elvet,

   Ami mérték és szabály.

S bár sort-sor után apróz, a

Verse mégis csupa próza,

   Nem honolván rajta báj.

E jó kísértet méltán bús,

Rossz biz itt trochéus, jámbus;

   De ha nem sűl el ma már!

Legalább csak volna ím e

Poétáknak olyan ríme,

   Mint: issza már és: sz...!*

„Csitt rabláncok csörgési, csitt!

Ne visítsatok egy kicsit –”

   Ez a magas ideál;

Toldott rím, mozaik munka,

Hanem ettől minálunk a

   Legjobb is, hajh! messze áll.

Vagy ha csak, mint Csokonay

(Bár Kovács, ama pátkai*

   Irta ezt is) zengenék:

„Mivel homlokomra Liza

Rózsakoszorút tászliza* –”

   Úgy is volna ebben ék.

Hajh! ne várd most, te pedánt agg,

Hogy a rímben egynehán’ tag

   Összecsengjen végtelen;

Mikor törvényt holmi rossz szab:

Hogy a kelleténél hosszabb

   S mesterkélt rím éktelen.

A bizony, mert el nem érik

 – Magas szőlő, lassan érik –

   Akad mentség, ok, vagy más;

S tovább kullog az így szóló:

„Acerbam sumere nolo –”*

   Orra tőle fokhagymás.

Pap-ot, bab-ot egybe tűr e;

Szállítsd inkább egy betűre,

   Vagy kettőre e hadat:

Kar-om, bont-om; ez elég lesz,

Ennyit úgy-e megeléglesz?

   Szivességből nagy adat.

Görbe – törpe, körbe – törve,

Mindez rímnek puszta örve,

   Hátul egy rossz e betű.

Nem ér semmit: csontom-ponton,

Törpe – epe; ez már bon ton,

   Ez már csengőbb öntetű.

Tanulnának Kölcseynktől

És más régibb bölcseyinktől

   „Phidias amit farag – ”

Hogy rímelnek! ecce! íme!...

(A manóba! nincs is ríme):

   „Berovátkolt kődarab –”

Ah ő is botlott ezúttal!

És most e hibára útal

   Hitvány majmok ezere.

Azt sem veszi fontolatra,

Hogy rímelt a „Mondolat”-ra

   Kölcsey és Szemere.

Tanulhat, ki akar, abból,

Mert van ott rím, két darabból

   S rímelő szentencia;

Van substantivum*, hogy: mérték,

S rá magát az igét mérték,

   Ez ám a kadencia!

És van ott több régi csínus

Tordán termett leonínus,*

   Alkáji rend, distikhon!

Ez egyszer az ízes konyha!

Ilyet nem főztök bizony, ha

   Meggebedtek is tik hon.

És van ott egy hosszu ének

Hangzatából csupa é-nek,

   Az a kunsztstuck egyszer ám!

A sok é a fület marja, s

Néhai professzor Varjas*

   Áldja zengő citerám.

Ah, de mindez kaviár ma.

Mindenütt e próza lárma;

     Nektár helyen csalmatok!*

Nem ügyeltek lábra s tagra:

Ami rímel szarvas* - ...

   Az legyen jutalmatok!

1865

Jegyzetek

A Pesti Napló 1865. júliusi számaiban névtelenül megjelent cikksorozatra reagálva írta Arany ezt a kiadásra nem szánt verset – amelyet azonban a szerkesztő, Kemény Zsigmond mégis közölt, a szerző nevének a feltüntetése nélkül. A cikksorozat szerzője egyébként Zsoldos Ignác volt, aki mindmáig kéziratos emlékirata szerint Szemere Miklósnak tulajdonította az „aljas feleletet”. Bővebben lásd Mészöly Gedeon: Arany János és Zsoldos Ignácz. MNy 1917. 172-174.

sz…! – a rímhívószó egyértelművé teszi, hogy a kipontozott szó: szamár.

Kovács, ama pátkai – Kováts József (1780-1809) költő, református lelkész, akit később „Rímkovács”-nak is neveztek.

tászliza – itt: ráköt, ráerősít.

Acerbam sumere nolo – nem akarom savanyún leszedni (latin); tulajdonképpen: „Nondum matura est; nolo acerbam sumere”; az idézet forrása: Phaedrus, Fabularum aesopiarum V. könyv, IV (De vulpe et uva) 3,4.

 substantivum – főnév (latin).

Tordán termett leonínus – utalás Gyöngyössi Jánosra (1741-1818), aki a népszerű, de alacsony értékűnek tekintett rímes-időmértékes (leoninus) verselés szimbolikus alakjának számított.

Néhai professzor Varjas – Varjas János (1721-1786) professzor, református lelkész, aki költőként azonos magánhangzóra írott verseivel lett ismert. Az Arany versében emlegetett három költő irodalomtörténeti értékelésére lásd a következő szövegkiadás kommentárjait: Mesterkedők. Antológia. Szerk. Kovács Sándor Iván. Közreműködött: Kerner Anna. Sajtó alá rendezte: Csillag István. Korona, Bp., 1999.

szarvas - … - a rímhívószó alapján a „tag” szóval egészítendő ki. A rímjáték közköltészeti előképét lásd Küllős 2000. 272., 519.

csalmatok – mérges gyógynövény (itt: rossz, hibás vers)