...Gyarlóság, asszony a neved!

                        Csak egy rövid hó: még a gyász-cipő sem

                        Szakadt el, melyben könnyé olvadott

                        Niobeként kisérte ki szegény

                        Atyám holttestét: s ím ő, épen ő

                        Férjhez megyen...

                        HAMLET

Csatába ment az ifju honvéd,

Kemény, véres volt a csata;

Tengernyi néppel küzdve, megtört

A felkelők kicsiny hada;

De megtartá a tért, hol aznap

Élet-halálra ütközött:

Mert ott esett el mind, a téren!...

A honvéd is azok között.

Ottan feküdt a haldoklók közt,

Nehéz két sebbel kebelén;

Két seb... mind a kettő halálos –

Egyik jobb, másik bal felén;

Nyilt, éktelen, mély, iszonyú, de

Már fájdalom nélkül amaz;

A másik, ámbár láthatatlan,

Gyötrőbb... mert a szívben van az!

„Nem volna énnekem siralmas”

Az ifju felnyög, felkiált –

„Rövid éltemre koszorúnak

Föltenni e dicső halált;

S panasz nélkül fetrengenék itt,

Ha eltiport testemen át*

Diadalra száguldanának

A harci fújó paripák.

Ha buzgó vérem hullatása

Éretted, óh te drága hon,

Nem esett volna ily hiába...

Múló jegy, összedőlt romon!

Ha áldozat gyanánt esém el,

De nem mint síri áldozat,

Mely vérrel önti bár meg a sírt,

Beléje életet nem ad.

És enyhe voln’ e kő alattam,

Ez a halál-vetette ágy,

Ha láthatnám még egyszer őket –

Kikért ez a szív élni vágy;

Ha végálomba csókolhatná

A hív nő e bágyadt szemet,

Miután egy búcsu pillanattal

Megláttam őt s gyermekemet.

Isten hozzád, lelkem fiacskám,

Bús téli fán kis árva lomb,

Játéka minden förgetegnek,

Mely gyönge ágaidra ront.

Isten veled, hölgy... oh te nem rég

Menyasszony, és már özvegyem:

Mért oly soká nem élek, mint fog

Szerelmem élni szíveden!”

Száll a sóhaj... elhúnyt az ifjú,

Egyedül – annyi nép között!

Bajtársi még látták elesni,

Nem már, midőn elköltözött.

Széles, nehéz, sötét szárnyával,

Mikép egy óriás madár,

Árnyazta bé a vérmezőt egy

Homályos felleg... a halál.

És a feledség, mint sulyos köd,

Borult a völgyre vastagon;

Elkezde a harcos enyészet

Rabolni* a halottakon:

Nem ismeri többé meg a nő

Férjét – az apa nem fiát;

Rokonért rokon, mátkáért mátka

A tért hiába futja át.

De a kétértelmű halálnak

A kósza hír is kötve hitt:

Sokáig várta sok beteg szív

A harcból vissza kedvesit.

A honvéd ifju hölgye is várt...

Napról-napra kikérdezett

Minden madárt, minden szellőt, mely

A harcmezőről érkezett.

Minden nap éledt, minden este

Kihalt szivében a remény;

Viselte már a hervatag bút

Arcán – nem még a gyászt mezén;

Majd fölvevé a bánatos mezt

És... arca rózsaszín leve:

Ő is azokhoz lőn hasonló,

Kiknek „szép özvegy”* a neve.

Mint a virághoz, mely kitárta

Kelyhét, a méhek és lepék,

Gyülvén hozzája szép imádók,

Kinyílott szívét meglepék;

Azóta szellőt is, madárt is

Még sürgetőbben vallata:

S midőn, amit várt, bizonyos lőn...

Kezet más ifjunak ada.

Feledte a feledhetetlent;

S midőn a nászi vigalom

Beálla, szíve sima volt már,

Mint rég elült ó sírhalom,

Melyen az élők gyönyöréül

Hímes virágos fű terem...

De már alant porában a port

Rég elenyészté a verem.

Víg a menyegző; cseng a jókedv;

Hullámzik a dal és zene;

Sugár gyanánt lejt a menyasszony,

Hódít, varázsol kelleme;

Künn rémes éjfél átkozódik,

Fú, sír dühében a vihar:

Benn az öröm jár tölt kehellyel,

A zene szól, a tánc szilaj.

Egyszerre – mint éj a villámtól –

Megnyilatkozik a terem:

Küszöbjén sárga, véres arccal

Megáll a honvéd hirtelen.

A vigadók egymásra néznek,

Rémülve felsikolt a hölgy,

Alatta, mint mélységes örvény,

Indul, forog, süllyed a föld.

„Ne félj, ne rettegj a hivatlan

Vendég miatt, óh szép ara!”

Így búg a honvéd bánatos, de

Komoly, ünnepies szava –

„Ne reszkess a férjtől, ki férjed

Körében ím meglátogat,

Nem fogja visszakövetelni

Sem szívedet, se jobbodat.

Jöttem, hogy, amit sejte a hír,

De nem láttak tanú szemek,

 –  Amit te hinni úgy siettél -

Halálomról meggyőzzelek.

Igen! mi elváltunk: szabad vagy;

Enyém a sír, tiéd a jog, –

Mert a halottak nem pörölnek,

És én azok közül vagyok.

Eldobtad a tiszteletes gyászt,

Korán vetéd el azt, korán,

Meglehet, e gyász néha-néha

Emlékeztetett volna rám:

És eldobád – hajh, mint csalódtam! –

Azt is, aminél egyebet

Alig szerettél bennem: egykor

Hiú bálványod... nevemet.

De nem vádollak... óh e vádat

Inkább magamra emelem:

Annyi őszinte érzeményért,

Mit eltékozla kebelem,

Annyi reményért, mely csalárd lőn,

És annyi esztelen hitért,

Szerelmemért, mely végtelen volt...

És íme most itt van: mit ért!

Élj boldogul... ez könnyü annak,

Ki, mint te, oly hamar feled –

Még egy rövid szó gyermekemről,

Azután, hölgy, Isten veled:

Légy anyja és nem mostohája,

Nehogy eljöjjek egy napon,

És elvezessem kézen fogva

Őt is oda, hol én lakom!...”

Víg a menyegző; cseng a jókedv;

Szól a zene, a tánc szilaj;

Künn rémes éjfél átkozódik,

Fú, sír dühében a vihar; –  –

Mi elrémíté a menyasszonyt,

Nem volt egyéb, mint képzelet,

Mosolygva nyújtja karját táncra...

Aztán feled, feled, feled!

1850.08. 

Jegyzetek

A vers keletkezése feltehetőleg összefüggött Szendrey Júlia másodszori férjhezmenetelével; Arany azonban ezt a verset végül összegyűjtött munkái közül kihagyta. A mottó saját Shakespeare-fordításából való (Hamlet, I. felvonás, 2. szín), de az itteni szöveg eltér a végleges átültetéstől; ekkori fordításkísérletéből mindössze ezt a részletet ismerjük.

Ha eltiport testemen át ... – allúzió Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versének egyik sorára.

Rabolni –   helyette  több korábbi kiadásban a „rombolni” szó szerepel.

szép özvegy- a Hölgyfutár 1850. augusztus 6-i és 8-i száma nevezte így Szendrey Júliát, amikor hírt adott július 21-i, második házasságáról.