Itt, hová csak későn, csak nagy-néha téved

A hír szózatának egy muló visszhangja;

Hol nincsen jelen, csak multban él az élet,

S még remény az, ami másutt ki van halva:

Itt várok, s tünődöm

Oh hazám! jövődön;

Szememet kerűli az éjféli álom,

És a kétség lomha perceit számlálom.

E percek be olcsók, jaj be olcsók nékem,

S mily drágák lehetnek a szegény hazának!

Kél-e napja most, vagy most tűn le az égen?

Ah, mi festi arcát, öröm-e, vagy bánat?

Kéj és kín gyanítnom.

Üterét tapintom

A köröttem lomhán tespedő időnek:

Messze lüktetését hogyan érzeném meg?

Mint áradt folyóvíz rohan az idő,– én

Hallom-e zúgását, vagy csak hallni vélem?

Bújdosom, szétömlött árjait kerülvén;

Hullámzása alig tetszik a víz-szélen.

Olykor-olykor, messze,

A távolba veszve,

Egy moraj begörgi a csendes vidéket,

Mint midőn a vihar álmában beszélget.

E moraj... ki mondja meg nekem, mi volt ez:

Támadó vész, vagy már annak utóhangja?

Égi háború, vagy zápor, ami jól tesz?

Győzelem-robaj, vagy holtak bús harangja?

Nem hallok, nem látok:

Keresek világot:

Oh, ha most valaki egy sugárkát adna!

Bár a látás után szívem megszakadna...

1849.01. elején