Arany-túra: Nagyida

Vágtat a ló a pusztába’,

Mint a villám, viszi lába,

Ég az ostor szennye testén,

A sarkantyú oldalába’.

Kénye-kedvén rossz katangok

És lapú közt hogy csatangolt,

Kikiálták vén gebének,

S hámba fogták mint bitangot*. –

Máskor ugyan jobbnak látták,

Most, silány dög, úgy találták;

Szánakoztak rajta csúful,

S hej, be nehezen sajnálták!

„No mi is lesz már belőle?

Alig van a csontja, bőre,

Lépni sem tud, vagy ha lép is,

Inkább hátra, mint előre!”

Egy az ostorával csörget,

Más teszen rá éles nyerget,

Más kalapját rázza és bőg,

Mint az, aki sáskát kerget.

„Co fel, co fel utoljára!

Lassan-lassan, szegény pára;

Nem gyalázunk, nem böcsmérlünk –

Pénz nekünk a bőröd ára!”

De keresztül úton, mesgyén

Vágtat a ló, a nemes mén:

Oldalában a sarkantyú,

Gyáva ostor szennye testén.

S itt egy darab, ott egy darab,

Itt egy ember, ott egy kalap –

Fakó szekér – csepü-szerszám –

Lovag – kocsis – messze marad.

1852

Jegyzetek

Arany három különböző időpontban három különböző jegyzetet csatolt ehhez a vershez; először: „Emlékezés a Nagyidai cigányokra”, másodszor: „A nagyidai cigányok felületes birálataira”, végül harmadszor, a Kisebb költeménynek 1860-as, második kiadásában: „Jövendölés”. Vö. Debreczeni 1923. 91-92.

mint bitangot – (itt) gazdátlan jószágot.