Arany-túra: Radvány

A radványi sötét erdőben
   Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
    „Íme, bizonyság Isten előtt:
   Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

 Kastélyába vitette föl atyja,
   Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti,* meg se mosatja:
   Vérben, ahogy volt, nap nap után
   Hever egyszerű ravatalán.

 Állata őrzeni négy alabárdost:
   „Lélek ez ajtón se be, se ki...”
„Hátha az anyja, szép huga már most
    Jönne siratni?” – „Vissza! Neki;*
   Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

 Fojtva, teremről rejti teremre
   Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”
   Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
   Legyen a seb vérzése tanú.

 A palotát fedi fekete posztó,
   Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó*,
   Gyertya, feszűlet, kánoni pap*:
   Sárga viaszfényt nyughelye kap.

 „Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”

Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
   Állva fejénél az, vagy emez:
   „Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.”

 „Hát ki?...” riad fel Bárczi sötéten,

   „Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
   Váddal az önnön szívemig ér:
   Mindenki gyanús nekem, aki él!”

 „Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
   Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
   S nem harc mezején elomlania.
   Erre se vérzik Bárczi fia.

 „Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
   Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
   Kedves urára szánva tekint.
   Nem fakad a seb könnyre megint.

 „Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
   Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
   Mindre nem érez semmit a holt:
   Marad a tört vér - fekete folt.

 „Jöjjön utolszor szép szeretője,
   Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; –  szeme villan s tapad a tőrre,
   Arca szobor lett, lába gyökér.
   - Sebből pirosan buzog a vér.

 Könnye se perdűl, jajja se hallik,
   Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
   Döbbenet által a szív ere fagy:
   „Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

 Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
   Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem
   Tanum az Ég, s minden seregi!
   Hanem e tőrt én adtam neki.

 Bírta szivem’ már hű szerelemre, –
   Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval »igenre«,
   Mert ha nem: ő kivégzi magát.
    Enyelgve adám a tőrt: nosza hát!”

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
   Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
   S vércse-visongással rohan el.
   Vetni kezet rá senki se mer.

 Odakinn lefut a nyilt utca során,
   Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
   Ki csak úgy játszott a legénnyel,
   Mint macska szokott az egérrel!”

1877.10.27.

Jegyzetek

Arany feltehető forrásairól és a versben leírt istenítélet szokásáról lásd Zlinszky 1900. 261-266.; Szabó T. Attila: Sebből pirosan buzog a vér… Nyelv-és Irodalomtudományi Közlemények (Kolozsvár) 1970. 1. szám. 133-139.

Az első megjelenéskor a címhez a következő jegyzet járult: „A középkori istenítélet egy neme, midőn a gyilkosság gyanújában levőket a meggyilkolt holtteste fölé állították, hogy az újra megjelenő vér bűnös voltukat bizonyítsa. Istenítéleteknél hazánkban egyházi részről a káptalanok ügyeltek föl; világi részről a pristaldus nevű tisztviselő járt el. Ezért van jelen költeményben egy kanonok s az itt (minden további igény nélkül e név helyes voltára) pörosztónak mondott pristald. Ha a ballada, céljához képest, a tetemre hívás törvényes szokásain netalán túlment: költeményben ezt megbocsáthatónak vélte – a szerző”

Ki se terítteti – föl se ravatalozza.

Vissza! Neki – „Annyi, mintha azt mondaná: Ha anyja, nővére jönne is, kiáltsatok rá, parancsoljátok neki: Vissza!”. Arany utólagos jegyzete a vershez.

pörosztó – „A régi pristaldust értem alatta. Különben a szláv szó magyar hangzása valószínűleg a Birizdó (pristav) családnévben maradt fenn.” Arany jegyzete a Kapcsos Könyvben.

kánoni pap – kanonok.