Álmodám tavasszal,

Szép, derűlt, virágos tavaszi napokkal;

Zöld berek aljában susogó szellővel,

Csevegő patakkal.

Jártam új mezőn, hol

Ménták illatoznak oldalán az érnek,

Mely az őszvetés közt elbolyong, de ismét

Azon helyre tér meg.

Hullámzó vetés közt

Búvócskázik a fürj; suttog a nő: „vá-vá”,

Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot

Örömmel kiált rá.

Majd egy nyúl szökik fel

S indul az ugarnak, gyorsan karikázva;

„Elébe! elébe!” kurjogat a szántó

Ösztökéjét* rázva.

Elkiséri szemmel

A meddig belátja, csaknem az égaljig;

Most szólítja ökrét, szánt, szánt csöndesen, csak

Síró füttye hallik.

Kis pacsirta is szánt,

Mint a szegény költő, fényes levegőben:

Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban...

Hallgat leesőben.

Karimás kalappal

A juhőrző gyermek meglopni akarja;

A madár tovább száll, s a fiú mérgében

Nyáját megzavarja.

Szöszke fürtű bárány

Át- meg átszökdécsel a zöld hantu mesgyén,

Anyját, aki most a nyáj közé vegyűlt el,

Bégetve keresvén.

Távolabb a csorda

Szanaszét fehérlik, mintha ott valaki

Széjjel a pázsitra szép mosott ruhákat

Terített volna ki.

Túl a kékes erdő,

A tájnak sötétebb keskeny karimája;

Jól kilátszik, mert még délibáb nem önte

Árvizet alája.

Száz meg száz madárhang

Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén,

Bokorról bokorra lomha kakuk szállong

Szellős róna szélén.

Olvasatlan ígér

Hosszu, hosszu évsort, melyből egy se tölt el,

Melynek mindenikén örökös tavasznak

Reményszíne zöldell. –

De oly hűs az erdő

És a tiszta égre felhők gyülekeztek:

Hallom a szélzúgást, arcomon is érzem –

Szinte fázni kezdek.

Ah, vagy úgy!... szobámat

Hosszu éj kihűté s nyughelyemen fázom:

Künn vad förgeteg száll, az kotorja szárnyát

Röptiben a házon.

Hold-, vagy hóvilág ez,

Mely a telet éjjel sem hagyja feledni?

Vagy talán a nap jő, unalmas robotját

Így-úgy elkövetni?...

Kívül a hideg szél

Sűrü apró pelyhet csapdoz ablakomba;

Benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek

Dús virágu lombja.

Mily sivár ez a tél!

Vastag hó takar be udvart, házi kertet;

Országuton is csak az jár mostan, akit

Isten átka kerget.

Országut... hol az most

A mezőt borító tenger hólapályon?

Itt-amott ha látszik ut nélkül bolyongni

Egy magános lábnyom.

Az is elvesz egyszer:

Két sarut találni s emberlábat abban;

Erdőn farkas ordít; a síkon esik, fú

Mindig vastagabban...

Hagyjuk e zord képet,

Hisz’ ez a való, ez sivatag életem:

Deríts szép álmokat örökzöld tavaszról

Oh költészet! nekem.

1848

Jegyzetek

Ösztökéjét – fanyélre erősített lapos vas, amellyel a befogott állatot bökdösik a gyorsabb haladás érdekében.