Az öreg úrnak van egy tamburája*,

S mikor az ihlet s unalom megszállja,

Veszi a rozzant, kopogó eszközt

S múlatja magát vele négy fala közt.

Nem figyel arra deli hallgatóság,

Nem olyan szerszám, divata is óság:

Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),

Maga számára is lopva zenél csak.

A mi dalt elnyűtt ez az emberöltő,

S mit összelopott mai zene-költő,

Öreg úrnak egyről sincs tudomása;

Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:

Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –

Hegyes-éles jajja úti betyárnak,

Ki hallja szavát törvényfa-madárnak*.

Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb

Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,

Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...

Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

 –Tiszta remekké magába’ szülemlő –

Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,

Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;

A hitújítás kora szűlte még azt:

Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,

Vagy erős hittel Istenhez emelve.

Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná

Kopogójábul − csak képzeli hozzá;

S ha nem sikerül kivitelben a dal:

A két öreg szerszám egymásra utal.

De azért nem tűri rajta meg a port;

Emlékezetes neki minden accord;

Egy hang: s feledett régi dalra émed* −

Szövege cikornyás, dallama német.

Az öreg úr így, dalai közt élve,

Emlékszik időre, helyre, személyre:

Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta

Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

Néha egy új dalt terem önkint húrja,

S felejti legott, már ő le nem írja;

Később, ha megint eszébe ütődik:

Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:

Ő is „minden nap feled egy-egy nótát*”;

Nem is a művész babérja hevíti,

Csak gémberedő ujját melegíti.

Gyakorold is, amit valaha tudtál;

Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;

Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,

Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

1877.07.12. 

Jegyzetek

tamburája – délszláv pengetős hangszere.

törvényfa-madárnak – ti. hollónak vagy varjúnak, amely az akasztófán szokott ülni.

émed – ébred.

mindennap feled egy-egy nótát – az idézet Arany saját verséből, A világ címűből származik.