1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

   Egy röpke szóban annyi fájdalom;

Éreztük, amint e föld szíve rezdül

   És átvonaglik róna, völgy, halom.

Az első hír, midőn a szót kimondta,

   Önnön hangjától visszadöbbene;

Az első rémület kétségbe vonta:

   Van-é még a magyarnak Istene.

                           2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,

   Mely minket a kétségbe buktatott:

Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,

   Napján az Úrnak, ki feltámadott.

Már a természet is, hullván bilincse,

   A hosszu, téli fásult dermedés,

Készíté új virágit, hogy behintse

   Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

                           3

Immár az ég – ah, oly hideg korábban!

   Irántunk hő mosolyra engede;

A négy folyó és három bérc honában

   Kilebbent a tavasz lehellete;

S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,

   Életre pezsdűlt a kór sivatag;

Lassú folyót önérzelem dagaszta,

   Büszkén rohant le a szilaj patak.

                           4

S fölzenge távol a menny boltos alja,

   Gyümölcshozó év biztató jele,

Hallott korán megdördülő morajja –

   Midőn egyszerre villám sújta le.

„Széchenyi meghalt” –  Oh, mind, mind csalékony:

   Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...

„Széchenyi meghalt” – S e nagy omladékon:

   Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

                           5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,

   Olcsó időnek hasztalan soka;

De vérben, érben a vidám kerengés,

   Mely szebb jövendő biztos záloga;

Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,

   Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,

Vezérszó: ildom*, a zászlón: előre! –

   Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

                           6

Megrontva bűnöd* és a régi átok,

   Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;

Nép, a hazában nem volt már hazátok:

   Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.

S mint lepke a fényt elkábulva issza,

   Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet;

Egy-két kebel fájt még a multba vissza:

   Nem volt remény már, csak emlékezet.

                           7

De, mely a népek álmait virasztja,

   Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;

Széchenyit küldé végtelen malasztja

   E holttetembe érző szív gyanánt,

Hogy lenne élet-ösztön a halónak,

   Bénúlt idegre zsongitó hatás,

Reménye a remény nélkül valónak:

   Önérzet, öntudat, feltámadás.

                           8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,

   Ő megszerette pusztuló faját.

Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,

   Hogyan viselte súlyos nyavalyád?

És mennyi harcot küzde önmagával?

   Hány izgatott, álmatlan éjjelen?

Míg bátorító Macbeth-jóslatával*

   Kimondá: „a magyar lesz” - hogy legyen!

                           9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta

   Azt, ami fő, s mindent befoglaló:

„Elvész az én népem, elvész – kiálta –*

   Mivelhogy tudomány nélkül való.”

S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,

   Bújt az önérdek, fitymált a negéd:

Ő megjelenve, mint új fény az égen,

   Felgyújtá az oltár szövétnekét*.

                           10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,

   Szétszórt bolyongók a vész idején.

Már is tüzénél szent lángra hevültünk,

   Fénye világol sorsunk ösvenyén.

Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála

   Enyhet találjon áldó magzatunk!

Ez lesz a méltó, a valódi hála

   Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

                           11

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?

   Némuljon el, lant, gyönge szózatod.

Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!

   Klió*, te készítsd legdicsőbb lapod!

Évezredek során mit összejegyzél

   Honfi-erény magasztos érdemét,

Arany betűkkel érctáblába metszél:

   Abból alkosd Széchenyi jellemét.

                           12

Ird azt*, ki a pusztán népét vezérli;

   Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;

Tarquin előtt ki arcát megcseréli;

   Fülepet ostoroz lángajkival;

Ki győzni Athént csellel is szorítja;

   Kit bősz csoport elítél, mert igaz;

Ki Róma buktán keblét felhasítja -

   Elég... a példa fáj: Széchenyi az!

                           13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten

   Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,*

A nemzet él, a nemzet összeretten,

   Átfut szivén a nemlét iszonya;

Szól újra: és ím lélek űl a szemben;

   Rózsát az arcra élet színe fest;

Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben

   Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

                           14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három –

   Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,

De a lét és nemlét közti határon

   Egekbe nyúló hármas pyramid!

Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,

   Dőljön nyugatról a sivár homok:

A bújdosók előtt el nem takarja,

   Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

                           15

S lőn új idő – a régi visszacsökkent –

   Reményben gazdag, tettben szapora;

A „kisded makk” merész sudárba szökkent;*

   Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”

Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –

   De ne imádj: a munka emberé –

Szellem s anyag, honszeretet s önérdek

   Mily biztosan lejt a közjó felé.

                           16

Majd elborúlni kezde láthatára:

   Kik műve által lettünk magyarok,

Nem ügyelénk többé vezérnyomára,

   Mi napba néző szárnyas Ikarok*.

Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -

   S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,

Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –

   Egy új Kasszándra* Trója lángjain!

                           17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,

   Nyugalma egy álarcozott halál;

S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:

   Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.

Oh, mely irígy sors önző átka vett el,

   Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -

Vagy épen egy utolsó honfi-tettel

   Tagadnod kelle - a feltámadást?...

                           18

Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében

   Hamvad ne sértse káromló beszéd,

Oh, nézz egedből és örvendj e népen,

   Mely soha így még nem volt a tiéd!

Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,

   A sujtó karra félve ismerünk:

De Antéuszként* majd ez illetéssel

   Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

                           19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?

   Hová tekintesz földeden, magyar,

Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva

   Örök dicsőség fénysugárival?

Ha büszke méned* edzi habzó pálya,

   Ha eszmeváltó díszes körbe* gyűlsz,

Ha szárnyakon röpít* a gőz dagálya,

   Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; –

                           20

Duna, Tisza...* ez mely prüsszögve hordja

   Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;

Amannak hódol a sziklák csoportja,

   S Trajánusz* híre újból megjelen;

Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve

   Nyujt Corvin agg várának hű kezet*,

S az édes honni szót selypíti nyelve –   –

   Széchenyié mind ez emlékezet!

                           21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,

   Ragyogja minden távol és közel:

Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig

   Nem értők – Széchenyi szivéhöz el.

Nem láttuk, e szív néha mit palástol

   Hordván közöny havát és gúny jegét:

Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól

   Őrizze életosztó melegét.

                           22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,

   Te, az enyészet ágyán porladó!

Késő, de tartozott szent hódolat hív:

   Egy nemzeté, ím, e hálás adó.

El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –

   Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! –

Hogy romjaidra s romjainkra hullván,

   Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

                           23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,

   Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;

Szentebb a múltak ezredévi lapja,

   Mióta, nagy név, hozzá tartozol.

Koszorút elő!... morzsoljuk el könyűnket;

   Az istenülés perci már ezek!

Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:

   Reménnyé váljon az emlékezet.

                           24

Nem hal meg az, ki milliókra költi

   Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lerázván, ami benne földi,

   Egy éltető eszmévé fínomul,

Mely fenmarad s nőttön nő tiszta fénye,

   Amint időben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

   Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

                           25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!

   Nem mindenestűl rejt a cenki sír;

Oszlásodat még a család siratja –

   Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...

Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:

   Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:

Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,

   Van élni abban hit, jog és erő!

1860 

[*] Minden jelenetek jövendő fényt mutatnak nemzetünknek, minek
megjövendölésére semmivel több jóslói tulajdon nem kell, mint
előre megmondani, hogy a kisded makkból, ha meg nem romlott,
idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja. Széchenyi. - A. J.

Jegyzetek

Széchenyi István 1860. április 8-án lett öngyilkos. A Magyar Tudományos Akadémia október 13-án tartotta meg emlékünnepét; Arany erre az alkalomra írta ezt a versét. A versről lásd Barta János: Arany János Széchenyi-ódája. It 1984. 24-41.

ildom – (itt) belátó ész, okosság (vö. Tolnai 1931. 29.)

Megrontva bűnöd – a Széchenyi műveiből származó szövegpárhuzamokat lásd Tolnai 1931. 30.

Macbeth-jóslatával – Shakespeare Macbeth című tragédiájában a főhősnek három boszorkány jósolja meg felemelkedését és bukását.

Elvész az én népem, elvész – kiálta – / Mivelhogy tudomány nélkül való. – Bibliai idézet: Hosea Könyve 4,6; egyéb párhuzamát lásd még Scheiber 1957. 108.

szövétnekét – (itt) lángját, tüzét.

Klió – a történetírás múzsája.

Írd azt… - ebben a strófában sorrendben Mózesre, Józsuéra, Lucius Junius Brutusra, Demoszthenészre, Themisztoklészre, Arisztidészre és Marcus Junius Brutusra vonatkoznak a célzások.

mint Lóth asszonya – Lóthnak és feleségének történetét lásd Teremtés Könyve 18; 19,1-29.

A ’kisded makk’ merész sudárba szökkent – „Minden jelenetek jövendő fényt mutatnak nemzetünknek, minek megjövendölésére semmivel több jóslói tulajdon nem kell, mint előre megmondani, hogy a kisded makkból, ha meg nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja.” Széchenyi. (Arany jegyzete) Az idézett mondat volt      Széchenyi Lovakrul (1828) című művének a jeligéje.

Ikarok – (itt) Ikaroszok (a Széchenyi műveiből származó szövegpárhuzamokat lásd Tolnai 1931. 31.).

Kasszándra – a görög mitológiában Priamosz trójai király leánya, aki megkapta ugyan a jövőbelátás képességét, de azzal az átokkal együtt, hogy senki sem hiszi el jóslatait (a Szécshenyi műveiből származó szövegpárhuzamokat lásd Tolnai 1931. 31.).

Antéuszként – görög mitológiai hős, Poszeidón és Gaia fia; legyőzhetetlen birkózónak számított, mert ahányszor megérintette anyját, a földet, mindig új erőre kapott.

Ha büszke méned… - Széchenyi kezdeményezte a hazai lóversenyeket; 1821-ben ő készítette el a nyomtatásban megjelent versenyszabályzatot is. Az első futtatásra 1826 tavaszán Pozsonyban került sor, majd 1827-ben Pesten folytatódtak a versenyek. Bővebben lásd Viszota Gyula: Gróf Széchenyi István és a magyarországi lóversenyek megalapítása. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1904. 1-2. füzet. Különlenyomat.

eszmeváltó díszes körbe – utalás az 1827-ben alapított Nemzeti Casinóra.

Ha szárnyakon repít… - a vasútközlekedés 1846-ban indult meg Magyarországon Pest és Vác között.

Duna, Tisza… - utalás az 1833-ban elkezdett folyószabályozási munkálatokra, amelyet Széchenyi vezetett.

Trajánusz – Marcus Ulpius, római császár (uralkodott Kr. u. 98-117); uralkodása alatt érte el a római birodalom legnagyobb kiterjedését. Emlékét a Vaskapu szikláiba vésett út és felirat is őrzi.

Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve / Nyujt Corvin agg várának hű kezet … - utalás a Pestet Budával összekötő Lánchídra.