Mint egy alélt vándor, midőn fele útján,
Csüggeteg szemmel néz hátra, majd előre:
Mielőtt e rögös pályát tovább futnám:
Hadd nézzek a multra, nézzek a jövőre.

Szomorú egy látvány! ime ott terülnek
Mögöttem s előttem, mindenik kopáron;
Nincsen rajtok, miért bánkódjam, örüljek:
Sem ez nem kecsegtet, sem azt nem sajnálom.

Találkoztam ugyan, amíg átalkeltem*
Egy-egy friss virággal, egy-két termő fával:
De a fa gyümölcsét én meg sem izleltem,
S megelégedém a virág illatával.

Ott, ahol az élet víg örömi nyiltak,
Úgy érzettem, mintha tilalmasban járnék,
És midőn a kéjek zöld lugosba híttak,
Ezt sugá valami: hosszu pálya vár még.

Jártam a jelenben, éltem a jövőben.
Idegen város volt a jelennek perce,
Ahol meg sem áll az útas átmenőben,
Még körül sem néz, mert az ő célja messze.

Így a holnap mindig elrabolta a mát,
Én nem mertem élni, mert élni akartam;
Keresém a távol békes nyúgodalmát
S a béke galambját önként elzavartam.

De mi veszteség volt ama percek élve,
Míg a szép jövendő vonzott annyi bájjal?
Míg előre néztem s futottam, remélve,
Dobogó kebellel és pihegő szájjal?

Tudtam, hogy csalódás, mindaz amit látok,
De, mivel oly szép volt, gyönyörködtem benne;
Oh, édes reményim, tündér palotátok –
Hadd volna az ábránd, csak előttem lenne!

S hadd vonúlna messzebb: követném, követném
Gyermeki bizalmas könnyenhivőséggel,
Míg csak elmosódó rajzát kivehetném
Ott, hol a kerek föld határos az éggel.

 De kopár, sivatag jövőm láthatára:
Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést!
Megtompult kebellel, szemeim bezárva,
Óhajtom magamra a megsemmisűlést.

Örömest nem mennék, örömest pihennék,
Habár e nyugalmat már nem érzeném is;
De hiába, futni vagyok kénytelen még,
Majd, elébb vagy később, megpihenek én is.

Nem a célra vágyom; elveszett irányom;
Óhajtok pihenni: mindegy hol, miképen:
Akár célhoz érve, zöldellő virányon*,
Akár összerogyva, pályámnak felében.

1852

Jegyzetek

átalkeltem – átkeltem, átmentem

virányon – virágos réten