Kórágyon ott, nagybetegen,

Halálhoz is már tán közel,

Virágom édes gyermekem,

Mily messze föld különöz el!

Röpülnék, mint az érc-fonál

Villáma, mely hírt hoz, viszen:

De akaratom láncon áll,

Erős békón lábam, kezem.

Mit ér szünetlen, mint a rab,

Futkosni pányvám szűk körét!

Ha egy lépés sem hamarabb,

Egy lépés sem közelb feléd!

Mit ér e zúgó, rossz fejet

Széttörnöm a kalit vasán:

Ha gyötrő, távol fekhelyed

Nem enyhül e meddő tusán!

Szenvedsz: mióta? mennyi kínt?...

Régen! sokat! Óh Istenem!...

Röpülök: látlak-é megint?

Vagy a pohár csordulva vár,

S fenékig kell ürítenem!...*

1865.12.13. 

Jegyzetek

 A vers utolsó három sora hat nappal később, december 19-én született. Arany János ezzel a jegyzettel egészítette ki a költeményt: „Meghalt dec. 28-án 3 ra 36 perckor éjfél után."