A mult időnek bölcsei

Századokon keresztül

Örök-mozgót követeltek

A véges emberésztül:

Az új kor bölcsesége, mely

Amazokat neveti,

Az örök béke, nyúgalom –

Vessző-lovát kergeti.

Nagy gondolat! képzelni is

Dicső, fenséges eszme!

Az embernem, mint egy család,

Szeretettől övezve,

Testvériségben, mint talán

Kain előtt élhetett;

- Az Írás, hol jegyezni kezd,

Jegyez csak gyűlöletet.

Mikép egy isten-atyja van

Az égben e családnak,

Kit (a művelteken kívűl)

Minden népek imádnak:

Úgy lenne földön józan ész

Az egy közös hatalom,

Törvény, igazság... akitől

Jő büntetés, jutalom.

Hogy vér a vért ne ontaná

Hiú bálványi végett;

Boszulni sértett áljogot,

Vagy nemzet-büszkeséget;

Hogy fajra fajt ne költene

Az ápolt népgyülölség

S nemzet ne kísérné tapssal

Más nemzet sírbadöltét.

Hogy a virág és a gyümölcs,

Mit a jó föld hoz ingyen,

Soha ne lenne had miatt

Feldúlva téreinken:

S a vérvonalt, hol lengtenek

Hazug hir-név zászlói,

Ne kisérnék az éhhalál

Sötét szárnyú hollói.

Hogy ne siratná az anya

Élő fiát halottúl:

Ne retteghetne a jegyes

A mátkai napoktúl;

Ne venné fel a kora gyászt

Kicsiny árvákkal, árván,

A nő, ki nem virraszta még

Férje halálos ágyán.

Hogy az utódok sírjait

Ne számlálná meg a vén,

Hazája vagy idegen föld

Vidékeit nevezvén;

S ne nézne könnyező szemmel

A kéklő messzeségbe,

Keresve, kérdve hasztalan:

Ki fogja már szemét be?

Hogy a késő Emlékezet,

Mikép gyermek-korára,

Álom gyanánt eszmélne csak

A rég eltűnt csatákra;

És lenne béke, oly örök,

Mint Isten szellemében;

Megkezdve itt, - állandóul

Folytatva majd az égben.

Hiú szándék! vesztett erő

Ily küzdelemre szállni,

Megáradott nemes lelkek

Sziklába vert hullámi!

A megkövült gonoszságból

Melynek tövén kihaltok,

Nem érdemes, ha mit talán

Századokig lenyaltok.

Mióta és míg a világ,

Nem volt-e, nem leend-e

Erős, ki nyomni mindig kész,

S ki elnyomassék, gyenge?

Amazt mikép mérséklitek

Hogy enyhe légyen lánca?

Mikép ezt, hogy nagyon sulyos

Békóit meg ne rázza?

Avagy ki fékezendi meg

Az ember szenvedélyét,

Midőn iszappal hányja fel

Háborgó lelke mélyét?

Midőn az Ész, a Bölcseség,

Megbántva, meggyalázva,

Mint a hajdan profétái,

Vonul remeteházba?

Nem lophat-é megint egy új

Prometheusz égi lángot,

Kinek fénylő szövétneke

Felgyujtsa e világot...?

Nem lehet-é ismét egy új

Népáradás e földön?

Nézzétek a történetet!

S mondjátok, képzelődöm.

Óh, a világ története

Szomoru egy tanulmány!

Mint buborék tünik fel ott

Nép, nép után kimulván;

Jaj annak, mely már tündökölt!

Annak közelg halála,

Elsímul a víz tükre és

Új hab tolul reája.

Isten egészbe’ működik

Egészre fordit gondot;

Midőn egy nép - mint a kovász –

Megérett és... megromlott,

Midőn satnyulva testben és

Lélekben túlmüvelve,

Békét ohajt a gyáva test,

Az elcsigázott elme;

Midőn a renyhe társaság

Büzhödt állóvizében

Új bűnök milliárdjai

Vannak keletkezőben;

Midőn a munka és vagyon

Egymástól messzi esnek,

És a tökélyre vitt csalást

Mondhatni rendszeresnek;

Midőn eltűnve a szerény

Családiság zamatja,

A nő erényét... s ami több,

A férj nejét eladja;

Midőn apát öl a fiú,

Rokont öl a rokonság,

S mérsékli bűne tudatát

A kétes vér-azonság;

Midőn a gazdag megkövül

És a szegény elfásul...

Egyszóval a polgárodás

Fordul reánk csapásul:

Akkor elétör egy vad nép

Szilaj vére s erénye

És elborit, mint a tenger

Hullámi, vagy fövénye. –

Hagyjátok a meddő vitát!

Bölcs Isten az, ki rendel;

Az ember tiszte, hogy legyen

Békében, harcban ember.

Méltó képmása Istennek,

S polgára a hazának,

Válassza ott, válassza itt

A jobbik részt magának.

1850.09. 

Jegyzetek

 A vers címe azokra a béke-kongresszusokra utal, amelynek az amerikai kvéker felekezetekből kiinduló béketársulatok révén a béke barátait akarták világméretű szövetségbe fogni az 1840-es évektől (Tolnai Vilmos: Arany: Gondolatok a béke-congressus felől. It 1917. 504.)