Arany-túra: Erdély

                             I

Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél -
Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély!

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,
Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Láncaid lehulltak s im azontúl soká
Félve lépdel lábad, amikép megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nap fénye,
S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, –  benned
Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,
Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, – ha nem is, amit érdemeltél –

Aminek szükségkép esni kellett, Erdély.

                           II

Avagy a történet nincsen-e megirva,
És nem emlékeznél régi napjaidra?
Elfeledted volna multad annyi hősét, –
Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség?
Elfeledted volna  – hiszen nem volt régen –
A vergődő sast az oroszlány körmében?
És hogy akinek most lába szennyét nyalod,
Fejét ingatá az óriásnak karod?

Fájdalom s gyalázat! igen, elfeledted,
Az idők hulláma összecsap feletted:

A történet elhagy s lapjain tenéked
Nem szentel jövőre egy betű emléket.
Bocskai, Rákóczi, Bátori és Bethlen
Nagysága beárnyaz törpe lételedben:
Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak
Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak!

Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,
A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:
Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,
Te valál az, aki lüktettél szabadon.
Most mi vagy? megromlott sánta-béna kéz-láb;
Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:
Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni,
Megtanulta már, hogy –  nem bírsz szabad lenni!

1848.11.