Magánosan, mint egyes falevél,

Testvéri közzől melyet elszakít

S távol vidékre hajt az őszi szél, –

Meddig heversz még, puszta kis lap, itt?

Jer, jer: megírlak és könnyű hajódat

Nyúgoti szellők árjába vetem:

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem!

Keresd fel őt... de, kérded, merre? hol?

Azt nem tudom... valahol a világban:

Hisz útasitni fog minden bokor,

Rendes lakát hol vette a hazátlan!

Ottan keresd fel és vigasztalásul

Beszéld el néki súlyos életem.

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem.

Gyászban találod  – oh, hogy is ne! – őt:

 – Ki az, kinek oly méltó gyásza van! -

Mint honleányt, mint özvegy árva nőt:

Így is, amúgy is oly boldogtalan!

Szendén illessed fájdalmát szivének,

Hogy eszmélése kínzó ne legyen.

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem.

Mondjad, hogy én is kettőt gyászolok:

Az ő siralma testvér az enyémmel:

Más a viszony, nem más a tárgy, az ok;

Bir-e még ő? - én nem birok reménnyel.

Oh, a reményből nyujtson egy sugárt, egy

Még hervadatlan fűszálat nekem! –

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem.

Mikép az elszakadt hű férjet ő,

Keresem én az eltűnt hív barátot;

Sötét az élet, ah! semmit se látok –

És néma, nem felel, a temető.

Enyészet dulta-é fel ifjuságát?

Vagy bujdosik földetlen földeken...?

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem.

Nevét se hallom. Mintha el lehetne

Feledni azt, alig említi ajk;

De a nemzet szivében eltemetve

Érzem s megértem a titkos sohajt:

„Fog-é zendülni még költője lantja?

S ha fog zendülni síkon, bérceken?...”

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem.

Mért nem megyünk el a magános völgybe,

Hol ciprust ültet a gyász hír neki?

Tanúbizonyság lenne annak földje,

Ott hulla-é a dalnok vére ki:

Minden csepp vérbül új virág kelendett

És több madár zeng ott a ligeten –

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem.

Vagy tán, zarándok-úton, enyedül

Bolyong, mikép az üldött* bérci vad;

Ki mer hajlékot nyitni enyheül?

A csüggedetnek ápolást ki ad?

Ki nyújt hűs csöppet dallamos ajkára,

Italt ha kér, aléltan, betegen...?

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem.

Repülj útadra most... de nem, ne még,

Szárítsd föl nedvesült szárnyaidat:

Nehéz vagy a könnyhullatás miatt,

Mellyel emlékeinek áldozék.

Majd csak felszárad a könny... ámde a bú? – 

Oszlik talán egy hosszú életen. –

Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska,

Szíves, de bánatos üdvözletem.

1850

Jegyzetek

 A vers Szendrey Júliának íródott. Arany 1872-ben megjelent Összes Költeményeinek egyik példányában utólag a következő jegyzetet fűzte a vershez: „Petőfiné ekkor Kolozsváron volt, hol férje eltünte után sokáig tartózkodott. Oda küldtem neki a tőle régebben átvett albumlapon a költeményt.” (Szendrey 1918. 217.)

 üldött – üldözött.