Bende vitéz lakodalmát lakja,

Hetekig tart... ma van első napja:

Szól a zene, tárogató, rézkürt,

   Pörög a tánc, mint az orsó;

   Bende kiált: „Ez utolsó!

   Száraz ajkam eper-ajkat

      Szedegetni készűl.”

Bende vitézt a nyoszolyó-asszony

Elvezeti, hol olyat szakasszon;

Néma, sötét már az egész kastély –

   S ím, lovag áll ágyok előtt,

   Talpig acél – ismeri őt:

   Sápadt arcra kék lángot vet

      A felütött rostély.

„Jöttem veled újra víni, Bende!

Én valék a diadalmas, nem te:

Kezdjük elől, csúnya volt a játék;

   Haha! páncélt a nyakadba!

   Most ne remélj szolga-hadba’;

   Kezdjük elől! – e leányért

      Sok viadal vár még!”

Kél a vitéz: „Nosza kardot, vértet!”

„Hova édes?” – „Víni, arám, érted!”

S hallik, a mint össze-összevágnak,

   Odaát a fegyverházban

   Harcrobaj is: csengő paizs,

   Tompa nyögés, erőlködés,

      Dobogása lábnak.

Szép menyasszony szemét le se’ zárja,

Szörnyűködik, hova lett a párja;

Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,

   Férje urát fölkeresi,

   Hajnalig ott sírva lesi:

   „Ez is olyan, mint a másik...

      Mint valami holttest!”

Bende vitéz lakodalmát lakja,

Vagyon immár a második napja,

Szól a zene – borba fuladt e nap,

   Bende úrnak veszett kedve,

   Táncol, iszik erőltetve;

   Szép menyasszony nekiborzad:

       „Ha ma is, mint tennap!...”

Este hamar az urok föld-részeg,

Ágyba vivék a szolga-vitézek;

Szép menyasszony vele menni reszket:

   De hogy titkán ki ne adjon

   – Hova legyen? hol maradjon? –

   Lenyugoszik, s külön ágyban

      Hányja a keresztet.

Bende riad...s mint a halál, józan:

Lovag ott áll szembe, az ajtóban.

„Hah! Robogány...” s nem akarna menni. –

   „Szeretőm elcsábítója,

   Gyere, víjjunk! üt az óra;

   Míg le nem győzsz, tiltva neked

      Mellette pihenni.”

Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;

Bende halott, mire meghajnallik,

Nagynehezen, délfele ha ébred,

   Mikor immár gyűl a vendég;

   Fölkeresik a leventék:

   „Hol vagy uram? mind az egész

      Nép vár az ebédre.”

Bende vitéz lakodalmát lakja,

Legszomorúbb a harmadik napja;

Szól a zene, öblöget a rézkürt:

   Hanem a tánc csak úgy lézeng,

   Vendégnek a java szétment:

   „Vérbe’ fogant nász sohse’ volt

      Isten átka nélkül!”

Nos, az új párt rokoni, – egy püspök

Előveszi, hogy mi esett köztök:

Bende konok, - a menyasszony gyászba’,

   Teste remeg, mint a harmat,

   Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-

   Ha lefekszik, küldjenek őrt

      A fegyveres házba.

Mene oda nagy erős őrízet. -

Bende kacag: „Meglopom a mézet!”

Siet is be kakas-elő-szóra:

   Mikor ágyasházát nyitja,

   Másodikat kukoritja,

   Fönn pedig, a kastély tornyán,

      Éjfélt ver az óra.

„Bende lovag! ez az utolsó nap,

Lakodalmad félbeszakad holnap;

Víni ma még!... ölj meg igazábban;
   Mert ha nem ölsz, én megöllek,

   Lelkedet ám, én mint lélek;

   Az a hűtlen hadd sirassa

      Bűnét e világban!”

Bende vitéz, szemei szikrázva,

Rohan ismét a fegyveres házba.

Rettenetes, amit lát az őrség:

   Urok őrjöng... kivont karddal

   Levegőbe szúr és vagdal;

   Közülök is hármat leölt

      Míg lebirák, győzék.

Földalatti kamarába’, láncon,

Bende üvölt, viaskodik, táncol;

Szép menyasszony sem eladó többé:

   „Elsőt én nem érdemeltem,

   A második engemet nem:*

   Püspök atyám, vígy el Urunk

      Jegyesei közzé!”

1877.07.31.

Jegyzetek

 A versben megmutatkozó Heine-hatásokról lásd Heller 1920. 375-377.

 Elsőt én nem érdemeltem, / A második engemet nem – Kardos Albert hívta fel a figyelmet arra, hogy ezek a sorok Csokonai-reminiszcenciák (Az „Éjféli párbaj” két sora. EPhK 1896. 735.)