Az, mi a költő lelkének

   Álomkép gyanánt

   Lengett a távol jövendő

   Tündér fátyolán;

   Az, miért epedt a honfi

   Soká, hasztalan,

   De nem hitte, csak mutatta;

   Hogy reménye van:

Az többé nem álom, nem kétség homálya:

Ismét egy a magyar kettévált hazája!*

   Magyar nép, igaz rokonság

   Túl a bérceken,

   Mik sötéten ott kékellnek

   Világos egen;

   Osztályosunk jóban, rosszban,

   Kölcsön támaszunk:

   Benned, bárhogy’ hány-vet a sors,

   Nem csalatkozunk.

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,

És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

   Most szeressük, mert ki tudja

   Felőlünk mi áll

   Írva a végzet könyvében:

   Élet vagy halál?

   Oh, ki tudja, nincs-e bennünk

   Rejtve már a mag –

   Hogy a csak most egyesűltek

   Együtt haljanak,

Mint egymásra ismert ölelő testvérek,

Kikben hatni elkezd a lappangó méreg...?

   Nem, nem! - Élni fog a nemzet,

   Amely összetart:

   Kit önvétke meg nem hódít,

   Nem hódítja kard.

   Megbünhödtük ősapáink

   Vétkét súlyosan;

   Napjainknak, a jelenben,

   Csak erénye van,

S az erényes nemzet jutalma nem égi:
Földön jut dicső és hosszú élet néki.

1848.05.

Jegyzetek

 egy a magyar kettévált hazája – ti. Magyarország és Erdély.