Hún rege töredékei

                                                                      Isten veled, jobb részem arany álma!

                                                                               Hű Toldi, Csaba, Isten veletek!

                                                                     Oly messze a cél, oly magas a pálma!

                                                                          Rég törve lelkem, és a test beteg…

                                                                                                  Bolond Istók II. 17.

Előhang

     Néztem a sötétbe, sötét éjtszakába,

Régi elhúnyt idők homályos titkába;

S amint belenéztem, hosszasan, merevűl:

A ködök országa im megelevenűl

És előttem járnak a hajdani képek,

Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek:

Szög húnfiak*, amint súgár lovaikon

Íjat pödörintve futtatnak a sikon;

Vagy kanca tejétől, bornak ha megerjed,

Vídám lakomájok szilaj tüze gerjed,

Felhangzik az ének, a szív ere pezsdül,

S előterem a mult, bústól, örömestül.

Vagy vadra csatázva, s népekre vadászva,

Zendül az öreg kürt zúgó riadása,

A harcbika bömböl, az óriás tülök,

Nyerítnek a lovak hegyezve kis fülök’ –

S elvágtat a falka, szélnél sebesebben,

Utána fehér köd, a föld pora, lebben. –

Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát,

S feltünni borongó Etele árnyékát,

Nagy messze vetődni a hún temetőre,

Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;

Ott barna Csabát, a szőkébb Aladárral,

Etel nagy örökjét kísérteni vállal, –

Míg harc riad, imé! Kelem átkos földén,

Holdfogyton is áll még, mely támada töltén –

S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,

Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.

Merjem-é futtatni gyönge fáradt tollam?

Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?

Az élet hegyének már tetején állok:

Emelkedtem eddig, ezután csak szállok.

Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,

Derült is, borult is a lejtő mögöttem:

De, ami elül van, azt borítja felleg,

Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!

Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,

Nem jutok-e aljra mielőtt gondolnám,

S nem lesz-e világi pályám köre csonka:

Bevégzetlen élet! bevégzetlen munka!...

Kétséges az útad: ha fogsz lenni, célnál?

Szegény ember, addig hogy el ne alélnál?

Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?...

Kebelem egy hangja. Követem is aztat.

Egy hang, mely csilingel az égi madárban,

Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;

Mely a pók fonalát százszor megfonatja,

Noha füstbe százszor menjen áldozatja;

S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:

„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”

 1855

Jegyzetek

A mű keletkezéséről és lehetséges forrásairól részletesen lásd Grexa Gyula: Arany János Csaba-királyfi-jának töredékei. ItK 1917. 24-38, 151-168, 277-296. Helyreigazítás: 1917. 488.; valamint: Grexa Gyula: Adalékok Arany János hún eposzának forrásaihoz. ItK 1922. 132-134. Az Előhang datálásában Grexa korrigálja: Tolnai Vilmos: Arany János: Előhang Csabához. It 1927. 314. Arany egy másik, lehetséges forrására hívja fel a figyelmet: Szörényi 2002.

Szög húnfiak – értsd: szöghajú, azaz barna, egyenes hajú hunfiak.