A tetétleni halmon
Arany-túra: Tetétlen
Még áll a domb s én állok a felett,
Játszik velem bűbájos képzelet.
Csekély a domb, alig emelkedő,
Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.
Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,
Midőn a porba' játszván, mint szokott,
Fövényből a pusztán csibét rakott.
Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!
Hogy épen e halmon verette sátrát
Honunk szerzője, diadalmas Árpád!
Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó.
Le a Tiszáig, melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama*,
S le Alpárnak, hol a kevély Zalán
Földönfutóvá lesz... holnap talán!
Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyűg;
Békén legelnek a halom körül,
Ropogva, mint láng, mely avarba dül.
Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.
Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, – s a dali bátrak,
Mint a köpűből* méh, ha rajt ereszt,
Körüldonogják a szellős ereszt.
Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;
Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,
Mig ösztörűfán* egy-egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,
Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.
Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hívó – ez a Lehelé...!
Nem, nem, – csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.
Gulyát növel a tábor helye s ők
Alusznak régen, a honkeresők.
De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.
Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dőljön a csapás alá.
Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, – s a csinos tanya,
Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jólléti bélyeget;
Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, –
És álljon a domb, a multak jele,
Kímélve bánjon a vész is vele.
1855.04.
Jegyzetek
karama – karimája
köpűből – méhkasból, kaptárból
ösztörűfán – létrául szolgáló ágasfán, vigyázófán