„Művész hazája széles e világ;
A hirnév országutját lakja ő,
S ez út hosszába’ minden olajág,
Minden babér az ő számára nő.”
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Övé, mely birja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntalan,
Hogy a költőnek egy – csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először útnak erede;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér –

És egy szerény zöld ággal megpihen,
Mint bárkán a galamb,* az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körűl
Gyermekkorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerűl
Az agg szülő – tán már csak néhai;
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképen megszokott;
Bár őse telkén most a vén Idő
Új gazda: bont, épít, a hol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szívét és eszét
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a „szeretlek”-et
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyílt szivű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkrul ajkra száll,
Örül vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel, -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

A meddig ily nép fogja őt körűl,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, – addig terűl,
Ott éri végét a költő hazája;
Azontúl maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona – csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honért, e honnal s honnak él, – 
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza,
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti hallelujah,
Visszhangja messzi ég alá kihat –
És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztul,
És a jövendő hallgat, – nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
Honát a költő mégse’ hagyja el; – 
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált –
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

1851 

Jegyzetek

Mint bárkán a galamb – utalás Noé történetére (Teremtés Könyve 6,5-9,19).