Sötét éjben, rideg lakában,

Virraszta meddő bánatában

A dalnok egyedűl;

Mint egy koporsó, néma lantja,

Nehéz gondban fejét lehajtja,

Bús hangszerére dűl.

Mellette és körűle vannak

Romjai sok törött sohajnak,

Szárnyaszegett dalok,

Szelleme gyászos töredéki,

Fájdalma átkövült emléki...

Romok közt andalog! –

Miért nem zendül, mire hallgat,

Oh ének ifja, lantod, ajkad?

Miért így vesztegel?

Vagy szíved elfásult, kiégett –

S a szép világ bübája téged

Többé nem érdekel?

Nem lelkesülsz-e föl, ha nézed,

Tavasszal az ifjú természet

Hogyan képez, terem?

Nem hallod-é a lomb sohajját?

És a patak csörgő morajját

Nem érted, mit jelent?

A fölkelő, a nyúgovó nap

Kietlenebb-e s untatóabb,

Mint egykoron vala?

Nem hat meg az éj szent magánya?

A holdvilág sejtelmes árnya,

S a fülmilék dala?

– „Hagyj, kérlek, itt némán epednem.

Oh, volna bár kiégve keblem

S többé ne érzenék!...

De, mint a Mózes bokra hajdan,*

A dalnok-szív ég olthatatlan

És soha el nem ég.

Jő a tavasz... virágot ápol,

Mind ez, mit a hősek porábol

Fel bír éleszteni!

A lombsohaj ezrek nyögése,

És a patak gyász csörrenése...?

Könnyű megérteni.

A felkelő, az elhunyó nap

Hozott-e ma, igér-e holnap

Örömet és reményt?

S az éjfélnek van-é magánya?

Megnépesíti holtak árnya,

Felzaklatván, az éjt. –”

Dalnok, ha van szivednek búja,

S érinti azt fájdalmak ujja,

Hangot hogy mégsem ad?

Hiszen a bú mesterkezének

Verésitől a legszebb ének,

A legszebb dal fakad.

– „Haj! zönghet-é a szívnek húrja,

Midőn a bánat tépi, dúlja

S nem óva nyúl felé?

Ha durva kézzel gyönge lantod

Kemény sziklához paskolandod:

Hármonia kel-é?”

Szülötte vagy tán gyáva kornak,

Lelkedben eszmék gyulva forrnak

S nincs tárgy, kiöntened?

Tettekre híni fel a vásott

Idők fiát szent hivatásod,

Munkára költened!

– „Nem gyávaság korában éltem,

Láttam sokat, mindent megértem,

Mind a szépet, nagyot,

Miről zengett magasztos ének,

Mit följegyezvén a történet,

Csodául fennhagyott:

Láttam Marathon* győzedelmét,

Spárta leányi honszerelmét,

Xerxes özön hadát,

Leonidást Thermopylaeben,*

És Tyrtaeust*, lanttal kezében,

Buzdítni a csatát...”

Csodálatos! hát mégse szólal

Hurjaidon magasztaló dal?

A hőslakoma vár:

Csaták után, hűs mirtusz enyhén,

Nyugvó daliák közt pihenvén,

Édes a dal s pohár.

- „Csaták után, haj! nincs vidám tor,

Mit ének fűszerezne s vándor

Kehelynek örömi:

Ciprus ködében a daliák

A dalnok énekét nem hallják

– Nem értik – zöngeni!

De ő nem is zeng. Tehetetlen

Lantját letészi csüggedetten

És szíve felzokog:

Oh, ti nagyok, oh, ti dicsőek,

Félisteni régmult időnek,

Szerencsés dalnokok!

Fényes, magasztos korban élni,

Büszkén emlékezni, s remélni,

Tinéktek adatott!

Osztozni a hősnek babérján,

Vagy bús panaszt emelni sírján:

De mindig – szabadott.

Megállapítni az időnek,

A mult ködébe sietőnek,

Rohanó kerekét,

Bírván szelíd ének hatalmát,

Örökéltűvé tenni a mát

S tegnap történetét.

Tinéktek adatott, a gyenge

Lant hurjain játszani s zengve

Éltetni az erőst!

És, kit nehéz vas dönte sirba,

Az istenekkel tenni sorba,

– Feltámasztván a hőst.

És adatott vala tinéktek

Teremteni új nemzedéket

Az elhunyt sirjain;

Építni várost, Amphionként*,

Hol durva kő mozdúla önként

A lantos húrjain.

Én a kifáradt küzdelemnek

Hanyatló korszakán merengek,

Szemem alátekint...

Késő, habár láttam virágát,

Biztatnom a kidőlt fa ágát:

Virágozzék megint.”

1851

Jegyzetek

a Mózes bokra hajdan – utalás az égő csipkebokor képében megjelenő Úrra (Kivonulás Könyve 3,2).

Marathon – Kr. e. 490-ben Marathonnál győzték le az athéniak és szövetségeseik a támadó perzsa sereget.

Leonidást Thermopylaeben – vö. az Álom – való című vershez fűzött jegyzettel.

Tyrtaeust – spártai görög költő a Kr. e. 7. századból; hagyományosan a harci dalok klasszikusának tekintették.

Amphionként – a görög mitológia szerint csodálatos lantjátékos és énekes, akinek dalára a Théba építéséhez odahordott kövek maguktól fallá rendeződtek.