Hanva, 1858.02.05.

Édes jó barátom!

     Igen régen készűlök irni hozzád; s imé most is, midön már a toll kezemben van, nagyon kétséges: képes leszek-e ez elsö lapot végig írni? Régen voltam én ollyan állapotban: hogy irhassak, hogy gondolkodjam; hogy valami komolyat vagy okosat csináljak. Igazán, szinte megdöbbenek, midön egy baráti levél szavainak összerakása, fáradságomba, elmetörésembe kerül, mint mikor az elsö magyar stylust csináltam. Ez az állapot, mellyben én vagyok, mellyben mi vagyunk, nem szomorúság, nem fájdalom többe; [!] ez betegség, a lélek elgyengülése, mellyen a legelszántabb akarattal s igyekezettel is erőt venni nem tudunk. Tudom, hogy nem jól van igy, már nem is természetesen, de hogy máskép legyen: nem tehetem. Mi nem élünk, csak tengünk; mi barátom, leszoktunk az alvásról! s csudálatos: még sem veszünk el! Én nem csinálok semmit, nem irok, nem olvasok, nem tanúlok, nem gondolkodom, nem társalkodom; én senki és semmi sem vagyok, -- de még is vagyok valami: mesterségem, kenyérkeresésem martyrja; a templomba kell járnom, papolnom, halottat temetnem! dicsérnem a megboldogultat; beszélek az isten jóságáról a szomorú feleknek: a ki bölcsen tette, a mit tett; vigasztalom a megkeseredett szívüeket sat sat; néha aztán jót nevetek a sors e gyalázatos satyráján, ugy hogy ez a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb teremtés, ez a csont váz, ez az élö halott a kit én feleségemnek, szeretett feleségemnek nevezek: ijedten veti rám beesett szemeit, gondolván: hogy tán megtébolyodtam!

     Illyen életet élünk mi! meddig tart így? Nem tudom. Mulatságom: a fiamat érdeklö végrendelet olvasgatása, mellyet, mióta már nincs szükség reá, három kéztöl három példányban kaptam meg, a legnyájasabb szavak, és a legförtelmesebb vigasztalás kiséretében.

     Édes Jánoskám! egy igen nagy kérésem van hozzád: b.[oldog] e.[mlékezetű] Tisza Domokos anyja, férje és fia arczképét megküldötte nekem; D. verseit is kaptam; mindezért együtt mondj köszönetet nevemben az említett asszonyságnak. Az illedelem nem engedi: hogy meg ne köszönjem; irni pedig én nem volnék képes.

     Szemeréröl, Lévayról legkisebbet se tudok.

     Isten áldjon meg benneteket kedves barátom! kedves nödet, gyermekeidet szivesen öleljük, csókoljuk! tartson meg az isten együtt, s ne feledjétek: hogy az élet kellemetlenségei mellett is, még boldogok vagytok! Legyetek is, legalább ti azok!

                                                                                                   igaz barátod

                                                                                                 Tompa Mihály