Pest, 1847.02.04.

Üdvezlem Önt!

     Ma olvastam Toldit, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az Életképekben ki fog ugyan jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!

     Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni, írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magos-e vagy alacsony… minden érdekelni fog. Isten Önnel, isten Önnel. Ab invisis[1]

                                                                                                                               őszinte barátja

                                                                                                                                Petőfi Sándor

Arany Jánoshoz

TOLDI írójához elküldöm lelkemet

Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…

Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,

S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:

Nem tehetek róla.... te gyújtottad úgy fel!

Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi

Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt

Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?

Más csak levelenként kapja a borostyánt,

S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába,

Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted?

Az iskolákban nem tanulni, hiába,

Ilyet.... a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,

De oly tiszta is, mint a puszták harangja,

Melynek csengése a rónákon keresztűl

Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára

Hullatja keblének mennyei mannáját.

A szegény nép! olyan felhős láthatára,

S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,

Enyhítsük mi, költők, daloljunk számára,

Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,

Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

Ezen gondolatok elmém környékezték,

Midőn a költői, szent hegyre jövék fel;

Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,

Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

______________________________
[1] látatlanul, ismeretlenül