Szalonta, 1847.02.11.

Válasz Petőfi Sándornak

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;

Örűl a szívem és mégis sajog belé,

Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?

PETŐFIT barátúl mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve…

Szerencse, isteni jó szerencse nékem!

Másképp szerény művem vetém vala tűzbe,

Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér

Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:

De hát a ráadás… Lelkem lelkéig ér,

Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,

Ki törzsömnek élek, érette, általa;

Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék,

Otthonn leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:

Jött a sors kereke és útfélre vágott,

S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi

Tüske közől szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának,

Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen:

Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,

Eltépték füzérem félelkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,

Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni;

És az Iza partján ama hű barátot…

Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,

Éget és világít lelkemben leveled:

Ó mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa,

Mily igen szeretlek TÉGED s őt is veled.

Viszontüdvezlésemet Önnek!

Ha versem, levelem zavartnak tűnik fel Ön előtt: ne csodálkozzék rajta. Parlagi múzsám, mint együgyű pórleány, elpirúl a dicséreten s összefüggetlen szavakat rebeg. Február 10-edike – ha szabad törpeségeket óriási dolgokhoz hasonlítnom – úgy rohant meg a kitüntetéssel, mint Macbeth-et a diadalnap; vajha tévútra ne ragadtassam általa! Előbb a túlságos dicséret a fővárosi újdonságokban, azután a Szépirodalmi Szemle, azután Vahot Imre levele s végre, mi a többiek koronája: levél Petőfitől!… Hol veszek erőt megérdemelni ezt!…

     – Önnek elveit a nép és költészete felől forró kebellel osztom.... hisz nekem önzésből is azt kell tennem! Nemzeti költészetet csak azon túl remélek, ha előbb népi költészet virágzott. Mit szólna Ön hozzá, ha valaki tisztán népi szellemben és nyelven írt (komoly) eposzra vetné fejét? Chimaera[1] lenne ez....?

     Magamról írjak: de mit? Hogyan érdekelhetnék Önt az én hétköznapjaim? – Nem éppen homályosan futott iskolai pályám derekáról ábrándim színészcsoporthoz vezettek, melynek művészete, mint nyakonöntés jeges vízzel, akárkit is kiábrándított volna. Két hónap telve odahagytam, s szülőföldemre visszatérve, most jegyzői minőségben, hitvány évi bérért, naponkint egyre-másra 10 órát hivatalban vagyok. A többi időmet részint szeretett nőm s két kis gyermekem, részint Homérom és Shakespeare-em társaságában töltöm el; – s talán sohasem érinték vala lábaim az írói pályát, ha a sors iskolatársamat Szilágyi Istvánt nálam két évig mindennapossá nem teszi.

     De jól tettem, hogy kiléptem. Használtam általa az irodalomnak, használtam magamnak. Az irodalomnak, mert Önt egy oly szép vers írására ösztönöztem; magamnak, mert Ön, kit annyira tisztelek, baráti jobbját nyújtá felém. Isten áldja meg Önt mindenikért…

                        „Áldja meg az isten ezen a világon,

                         Még a másikon is, szívemből kívánom.”

                                                                                           tisztelve szerető barátja

                                                                                            Arany János sk

__________________________

[1] görög mitológiai fogalom: tűzokádó szörnyszülött, kecsketestű, kígyófarkú oroszlán