Pest, 1867.03.20.

Igen tisztelt barátom!

Köszönöm becses soraidat. Vártam, mert mostani szállásomat kiadhatnám ma vagy holnap; azután kétes. De bocsáss meg, ha tengerfoglalatosságaid közt még e válasz elolvasásával fárasztalak. Helyzetemet akarom tisztán elédbe tüntetni.

     Midőn 26 hóval ez előtt az Akadémia megtisztelt bizalmával:[1] s én elfogadám e nem várt, nem keresett, akkori s mai meggyőződésem szerint nem is érdemelt kitüntetést: csak azt tudtam, hogy dicsőült Szalaynk nyomába kell lépnem, az ő hivatala terheivel és – előnyeivel.

     Azt is tudtam, hogy a palotában készül egy titoknoki szállás, mindenki úgy nevezte e helységet, boldogult elődöm maga választotta, módosíttatta a szobák tervét: s kétségtelen, hogy ha isten életének kedvez, most ő azok érdemes lakója.

     Meg valék választva, sőt meghatva e választás csaknem egyhangúsága által már nyilatkoztam is, hogy megkisértsem e szép, de erőmnek súlyos hivatalt: és csak azután értesültem az igazgató tanács délelőtt hozott határozatáról; hogy nekem választásom van 800 forint lakbér, vagy lakás közt a bérházban.

     Megvallom, ez igen kedvetlenűl hatott rám. Ugy esett, mintha az Akadémia – vagy elnöke – mégsem tekintene Sz.[alay] utódjának; mintha a kéz, mely a koszorút nyújtá, titkon töviset csapott volna szemembe. S valóban gondolkoztam, ne vonuljak-e vissza azonnal a még fel nem hagyott szerkesztői foglalkozáshoz; de beláttam, hogy ezt a legnagyobb hebehurgyaság vádja nélkül most már nem tehetném.

     Isten látja lelkemet: „egy dióhéjban ellaknám” Hamletkint;[2] de bántott az, hogy személyemre ily kivétel történt; s nem csupán gazdálkodási szempontból határozám magamat arra, hogy külvárosi szállásomat tovább is megtartsam. Legyek minél távolabb, mondám; annál inkább fel fog tünni hiányom ott, hol folytonos jelenlétemre volna szükség. S mintegy arczpirulva fordultam meg naponkint a helyen, hol ily előzmény után, talán a cseléd sem tekintett egyrangú tisztviselőnek azokkal, kiket az Akadémia a palotába szállásolt el. Hozzá még, elterjedt a városon és országszerte, hogy én nem akartam a titoknoki szállást elfogadni... mit tehettem utóbb, mint ráhagyni az efféle beszédet!

     Azonban két év – jól-rosszúl – eltelt: az a két év, mennyit maximum gyanánt igértem magamnak, midőn a megválasztáskor kijelentém, hogy hivatalomat ideiglenesnek kivánom tekinteni, a míg az Akadémia körültekinthet alkalmasb egyén után. A két év igazolta csekély önbizalmamat: éreztem folyvást, hogy kötelesség volna lelépnem, de nem láttam nyílást további existentiámra, s így – maradtam. Most a nagy gyűlés előtt, komolyan gondolkoztam róla, nem volna-e lehető, hivatalomat fölcserélni a jegyzőséggel, mely aránylag sokkal könnyebb: de a báró, kinek ezt említém, lebeszélt róla. Sőt az is félig elhatározott dolog volt nálam – hogy lemondok a jegyzőség nélkül is: ezt is tudattam a báróval,[3] de át kelle látnom, hogy két új embert állítani egyszerre az itteni ügykezelésbe, nagy zavart és felakadást okozna. Elszántam hát magamat, hogy bármily erőfeszítéssel átsegítem az Akadémiát a nagy gyűléseken, s azok utógondjain. De épen ezek s erőm lankadása, győztek meg arról, hogy hivatalomat így tovább nem vihetem: rövid időn, talán már az idei szünnapokkal, meg kell válnom tőle. Mert amit b. Eötvös az én könnyítésemre, a jegyzői segítséggel combinálva kigondolt, hogy t. i. minden gépies irodai functiót a jegyző vegyen át és én ne is járjak naponkint a hivatalba: eddigi sejtéseim és tapasztalásom után nem remélem, hogy valósuljon; megköszönöm, ha valahára, öt egész hónapi helyettesítés után, a szorosan vett jegyzői functióktól szabadulhatok. Ily hangulatban ért b. Eötvös felszóllítása: [!] nem volna-e kedvem beköltözni a palotába? Első benyomás alatt azt feleltem: hogy ez rám nézve késő, miután csaknem megérett a lemondási szándék bennem. De jobban meggondolva, beláttam, hogy, habár csak fél vagy egy évig kell is még folytatnom e hivatalt, mind az intézetre, mind rám nézve előnyősb lesz, onnan helyből vinni. Beláttam, hogy az igért segélyből minél kevesebbre számolhatok; hogy az elnökség nagy elfoglaltsága miatt mindenki csak én hozzám fog fordulni akadémiai ügyben; hogy magával az elnökséggel is csak úgy érintkezhetem, ha minden perczben ott található leszek; mégis, magamra nézve tetemes könnyebbülést szerezhetek, nemcsak az oda és vissza naponkinti fáradság megkimélése által, hanem főleg az által, hogy hivatalos dolgaimat tetszésem szerinti időben végezhetem, s munkaidőm legjavát, a délelőtti órákat, nem kell gépies foglalkozásnak áldoznom fel mindennapon, mégis érintkezhetem az irodai személyzettel, vagy bárkivel, a nélkül, hogy – van dolog vagy nincs – hivatalos órákat kellene ülnöm; belátva, mondom, mind ezeket, köszönettel fogadám a felajánlott szállást; legalább megkisértem, gondolám, könnyebb lesz-e így.

     A mi már a bérházba költözésemet illeti: ezt két év előtt is tehettem volna, bár nem oly kedvezménynyel, a minőt felajánlani szíveskedél. Azonban, mint említém, nálam e pár száz forint nem a fődolog; az Akadémiára nézve óhajtanám, hogy nyerjen valamit, csak azt nem foghatom meg, miért kelljen egyedül a titoknok számára készült szálláson nyerekednie. Elismerem, hogy  én, a megválasztásomkor hozott végzés szerint, nem követelhetem azt a szállást: de utódom, bárki lesz, valószinüleg ahhoz fogja kötni hivatalba lépését, s így e szállás az Akadémiának állandó jövedelem forrást úgy sem képezhet. A bérházba költözve: igaz, hogy megnyerném az útra pazarolt időt és fáradságot; de rám nézve mégis lényeges a különbség. Szintúgy ki kellene ülnöm hivatalos óráimat, ha senki, vagy semmi nem jön is; szintúgy délelőtti időmet áldozni fel, mert az irodával csak akkor lehet érintkeznem: holott, ha benn lakom, ha dolgozó szobámat csupán egy ajtó választja el a hivataltól, érintkezhetem az irnokokkal, a délután elkészített fogalmazatokat tisztázni, expeditióba[4] adhatom, a nélkül, hogy munkaóráim folytonosságát megzavarnám: ha egy-két látogató keres hivatalos ügyben, azzal is végezhetek, mert közel, sőt jelen vagyok. Mindez a bérházból máskép ütne ki.

     Ime, az egész télen meghülési bajokban szenvedtem, még most is – már négy hete – erős rheuma szaggatja a fejemet. Orvoshoz fordulni sem merek; mert ágyba vagy szobába itélne 3–4 napig, egy hétig: s az alatt teljesen felakadna a hivatalos kezelés! Ha ott vagyok? e részben is könnyíthetnék magamon.

     Nem vágyom én a palotába – mert palota. Nem akarok terjeszkedni: beérem az udvari szobákkal, az utczaiakból másfelet kivánok csak (annak felét, melyet gr. Waldstein elrekesztett).[5] Ugy beszéltünk, hogy a fennmaradó szobákból egy és fél Rónaynak jut, kinek szállás van igérve bent, de, ha nem a titoknoki lakásból, úgy nem tudom, honnan telik. A fennmaradó egy utczai szobát Tóth L.[őrinc] csatolná, bérért, a maga lakosztályához, s mind ez kihozná a 800 forintot, melyet az Akadémia nekem szállásbérűl szokott adni.

     Még csak egyet. Rám nézve e kérdés határozó. Ha azon könnyítéstől, melyet a beköltözéstől remélek, elesném: akkor lemondás által volnék kénytelen véget vetni ez állapotnak. Két év óta nem dolgozhatom semmit, mert az inspirátió nagyobb műveinek némi folytonosság kell; én erre, a minden délelőtti bejárás mellett, soha sem birtam szert tenni.

     Még egyszer és ezerszer bocsánat! Bizodalmam fecsegővé vált – bizalomból hozzád! Válaszúl egy vizitkártya is elég lesz igen vagy nem szócskával. De ezt kérném, mert hétfőre[6] meg kell mondani Szász Károlynak, adhatom-e neki mostani lakásomat.

                                                                                  Tisztelő barátod

                                                                                                                         Arany János

_______________________________________________________

[1] Arany 1865. jan. 26-án lett az Akadémia titoknoka
[2] Hamlet, II. 2.: „Egy csigahéjban ellaknám”
[3] Eötvös Józseffel, az Akadémia elnökével
[4] elküldésre
[5] Waldstein-Wertenberg János, az Akadémia képgalériájának kialakítója
[6] 1867. márc. 25-re