Nagy-Kőrös, 1860.07.09.

Kedves Barátom,

     Nem sok időd van rá, tudom, hogy az én kuszált leveleimet olvasgasd, még kevesebb, hogy azokra válaszolj is: de nekem, irni, van elég, s igy nem szabadulhatsz tőlem. Mire Pestig jutnak soraim, Te már haza fogtál érkezni a s.pataki nagy ünnepélyről,[1] hova, mint az egyház küldötte, én is elmehettem volna, ha átalában kedvem volna az ily sok-emberes összejövetelekhez. Szilágyival azt hiszem találkoztál, haugyan őt Fulton paripái [2]az egekbe -- vagy hová -- nem ragadták. Hallom, Gyulai is ott akart lenni, és most talán már Pesten időz a "kedvesnél" -- legyenek mindketten általunk szívesen üdvözölve.

     Gyulai oly jó volt -- meg Salamon[3] is -- hogy a minap meglátogattak: de Töled, rectius:[4] "Tőletek" az idén nem valék szerencsés ily szerencsében részesűlni. Hiába no! Kőrös csak Kőrös -- nem adhat, a mi magának sincs, kellemes időtöltést. A gazda sem az, a ki, vagy mi örömest lenne, ha lehetne: ez egy szótlan, kedvetlen, munkátlan, barátlan ember, szóval benne minden nemleges lan, len összegyűlt, több, mint Kuthynál.[5] És e merő negativumból álló ember, lásd, mégsem tett le arról, hogy valaha positív is legyen. Ne veszítsd el türelmedet, hogy ismét e tárgygyal foglak űzőbe.

     Igen, Barátom, én még most is ábrándozom a pesti élettel. Soha sem éreztem annyira, mint ez évben, hogy szakadnom kell innét. Talán fölelevenedném köztetek, "mint a holt szén eleven társai közt", a hogy Szemere M.[iklós] egyetlen szép verse mondja. Talán nem vesztem volna még el az életnek s irodalomnak. De itt ónsuly nehézkedik lelkemen: évek óta nyom az eltévesztett pályának terhe. Hozzá a betegség, talán ép e helyzet által idézve elő, táplálva bizonynyal. De ha erőm teljes használatában volnék is, meddig lehetne itt maradásom? A mint a körülmény fejlödik -- hallhattad is már valami neszét a közelebbi sup.[erintendentialis][6] gyűlésen -- az autonomia első gyümölcse aligha ez intézet felbomlása, vagy oly mérvre szállítása nem lesz, hogy én nem maradhatok tovább. De most is sért már az, hogy oly itteni egyének, kik a görög "arisztosz" = "legjobb" szótól neveznék magukat, oly egyének kiáltozzák s adják a nép szájára: "minek az a sok ingyen élő?"... értvén a magamformákat. Szóval minden külső, benső állapot arra ösztönöz, hogy innét szabadulni törekedjem.

     De hová? -- Kinek annyi bátorsága, lelki ereje sincs -- fogod ellenvetni -- hogy egy lapszerkesztést, előnyös feltételek alatt, megkisértsen; ki visszariad a journalistika[7] aprócseprő kellemetlenségitől, annak többé nem lehet tanácsolni. S igazad van. Magam is félek, hogy minden állapot nehéz lenne már nekem, addig legalább, míg hozzá nem törődném a változáshoz, vagy míg -- mert hisz e reményben tenném -- maga e változás nem könynyitné rögzött bajomat. Fogja-e? nagy kérdés: de én azt hitettem el magammal, hogy ha ösztönzőbb tér nyilna munkásságomnak, talán még tehetnék is valamit: ha nem oly nagyot, szépet, a mi egykor lelkemnek álma volt, hasznosat legalább. Én, ki ily romlott állapotomban, s megfosztva az alkotó munkásságtól, most is tudok némi szenvedélylyel űzni valamit (igy például e nyáron a félig értett, félig elfeledt görög classicusoknak oly hévvel döltem, hogy szem- és elmetompulásig olvastam őket) -- bajaim nagy részét hajlandó vagyok külingerlés hiányának tulajdonitni. Csalódhatom: de akkor nincs hátra egyéb, mint: "lasciare ogni speranza!"[8]

     De hová mind e jeremiáddal?[9] fogod már kiáltani. Valóban, magam sem tudom, mi legyen a conclusio. Azt csak nem várhatom Tőled, hogy Te nekem biztos és kényelmes állást szerezz, mig én egyet sem lépek utána. S én még panasznál egyebet nem csináltam. Jó lett volna, B.[enedek] t[ábor]sz[er]nagy[10] ittjártában egy rögtönzött audientiát[11] kérni, s a lapengedély iránt szólani: de elkéstem a gondolattal. Ha itten az -- ohajtásom szerint utolsó -- vizsgákon átesem, gondolám már, jó volna Pestre rándulni és veletek értekezni. Akkor aztán föltetetném[12] valami szakértővel és beadnám a folyamodványt. Ha az engedély iránt bizonyos lennék, volna idő a kiadás módja felől úgy intézkedni, hogy kezem minél kevésbbé legyen megkötve anyagi tekintetek által. De természetesen, úgy szeretném, hogy a lapon kivűl is volna -- bármi csekély -- támasz, egy tisztességes, s elég szilárd basis, melyre sorsom fecskefészkét most harmadszor -- és a mi több, nyaram végén! -- lerakjam. Ezek az X-es évek! 830-ban hagytam el a szülői hajlékot, 840-ben családossá lettem, 50-ben csaknem földönfutó valék és most 60-ban? Prudens futuri temporis exitum...[13] máskép megőrűlne az ember. --

     Hallom, hogy a K. társaságnál gyűléseztek. A mi e részben köztünk szóban forgott: kérlek, ne tudja senki, ha nincs kilátás, vagy érdekbe ütközik. Nem akarnék a régibb tagok sérelmére lenni. Nem, annál kevésbbé, mert az ügy nálam akárhány méltóbb szolgát fog találni. Jóakaraton nem múlnék, de az nem elegendő. Erély, buzgalom, kitartás kell: s az nekem lesz-e annyi, hogy az ügy kárát ne vallja. De önkénytes bizalmat nem utasitnék vissza, s a fönt érintett "basis" mellett alábbrendelt hely sem volna ellenemre. Kivált ha másik czélommal összekapcsolhatnám, s a t.[ársaság] aegise védné kezdeményemet. Ez az, a miről máskor is irtam. --

     A "Szemle"[14] sziveskedjék várni egy kevés ideig. Kijöttem a hangúlatból. Sokat aggódom a jövőn: nincs dolgozni kellő nyugalmam. A Sz---[éche]nyi vers is nyom: nagyot várnak, s nekem az ily állapot legnehezebb.[15]  Arra is kellene néhány szabad és nyugalmas nap. A szünidőt várom, -- mert ihletés nélkűl és szakadozva nem megy az. Toldynak, rosz órámban, irtam egy desperatus levelet:[16] bánom is eléggé. Nem tudom, említette-e, de röstelem, hogy annyira kimutattam a vérző sebet. Átalában rosz az bennem, hogy néha túlközlékeny vagyok bajaim iránt. Nem férfias; gyönge dolog az ily sopánkodás. Másszor nem tettem volna. --

     Bocsáss meg, édes jó emberem, ha untattalak. Egyedűl töprengve, s nem tudva, mi történik ott a nagy világban, csak Te vagy az, kitől legörömestebb várok egy biztató szót. Csókolom kedves nőd kezét s a gyermekeket, Julcsa szintén, feleségem legszivesebb üdvözlését küldi. Téged pedig  ölel számtalanszor

                                                                                igaz barátod

                                                                                                     Arany János

 _____________________________________________

[1] Az ünnepélyt 1860. júl. 8-án tartották, a sárospataki kollégium fennállásának 300. évfordulója alkalmából
[2] a gőzmozdonyok
[3] Salamon Ferenc
[4] helyesebben
[5] Kuthy Lajos műveiben
[6] egyházkerületi
[7] újságírás (ejtsd: zsurnalisztika)
[8] Dante: Isteni színjáték III. ének. Babits fordításában: "hagyj fel minden reménnyel!"
[9] siraloménekkel
[10] Benedek Lajos táborszernagy, 1860 júniusától Magyarország főkormányzója, 1860. jún. 15-én látogatta meg Nagykőröst
[11] kihallgatást
[12] írásba foglalnám
[13] "Prudens futuri temporis exitum / caliginosa nocte premit deus / ridetque, si mortalis ultra / fas trepidat." (Horatius: Carminum, III. 29.) Bede Anna fordításában: "Pedig jövendőnk útjait éj sürű / ködébe rejtik bölcsen az istenek, / nevetve, hogyha kelletén túl / reszket a földilakó."
[14] Budapesti Szemle
[15] Arany az Akadémia felkérésére írta Széchenyi emlékezete c. versét
[16] kétségbeesett