Szalonta, 1847.04.21. 

Arany-túra: Nagyszalonta

Kedves Petőfim!

     Hol találhatnék keblet, melyben érzetim oly rokon érzést gerjeszthetnének, mint a tiedben; mely felsírna a nép ínségén – és, amivel az alamizsnázó gazdagok nem, – részvét könnyével hintezné fájdalmának égő tüzét! A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever. Irtózatos látvány, barátom, egy nagy sík terűleten semmit sem látni, mint kormos falakat, nyulánk kéményeket s itt-ott még most is füstölgő üszköket. A házak – vagy inkább romok, többnyire lakatlanok, néhol egy egy hű kutya, félig összeégve őrködik azok körűl, vagy az éhenhalással küzdő házigazda tántorog köztük, megtekinteni, most először, a hajlok omladékait, honnan szombaton alig tudá kimenteni maga és családa életét az éhenhalás számára. – Szombaton, april 17-dikén, déli 12–1 óra közt éppen hivatalban valánk. Megkondúl a vészharang. Szétfutunk. Egyetlen rossz fecskendőnket néhányan megragadjuk, – mert a lovakat várni késő volt; de mit ér ez nádas, amellett sűrűn és rendetlenűl épített házak közt, oly irtóztató szélben, milyen akkor dühöngött! Visszafutok: s már előttem is tűz. A városház teljesen lángban van, körűlvéve a leomlott égő náddal s nincs egy lélek körűlte: de minek is –? a védés lehetlen. Réműlten futok lakomra, mely cserép födelü ugyan, de azért nem biztos: mert látok cserepes épűleteket lángba borulni. Végső szobáimból egy másikba hordom bútoraimat, hol azok semmivel sem valának nagyobb bátorságban; de pincém már tele a szomszédok holmijával, oda nem hordhatom. Már a templom – velem csaknem szemközt – ég. Köröttem nádas épületek. Hátul harmadik szomszédom háza s tőszomszédom óla már lángokban. Semmi védelem, mert kiki sajátját oltalmazza. Négy-öt szomszéd mégis összekerül s erőnk végmegfeszítésével hordjuk a vizet: az elhalt remény éledni kezd s a nádas kis ház tőszomszédomban meg van mentve! Szerencsére az égő házacska nem is náddal, hanem elavult s elrothadt gazzal volt fedve, amiatt nem éghetett sebes lánggal; különben végünk. A tűzveszély szélső vonala lakom megett húzódott át. Kerítésem, ólam, kertem teljesen épségben maradt, s most, – bár a város, mondani, egészen nyugotra feküdt lakom megett, az én kerítésem maradt legszélsővé – azon túl a gyepig rom, meg rom. Azonban ez még nem volt elég. A lenyugvó nap vérveres szemet vete vissza a füstölgő romokra; az ellankadt emberek pihenni ültek le, nem azért, mintha már nem volna veszély, hanem mivel végképp kimerített erejök megtagadta a további szolgálatot. Egyszerre zúgva jő nyugotról a szél, szikrákat szórva a még folyvást égő romok közül, mindinkább gerjesztve ezeket, s a város hátramaradt keleti részét is végveszéllyel fenyegetve. Ez méginkább megölé reményemet; mert a déli tűz csak háránt szolgált lakomra: de ez egyenesen annak tartott. Én, s rólam az egész város... már bizonyosnak hivém. Magam, nőm, egy két szomszédnő és gyerek... ennyien valánk a gát, melynek a vészrohamot meg kellett akasztania dühöngésében!.... Ugye regényes? A nők jajgattak s kezeiket törték; reményem nekem sem volt ugyan, de azért edényt ragadtam, s öntözni kezdém az égő romokat. Buzdításomra a nők is azt tevék. S íme! egy rom a másik után ki lőn ragadva a vész fogai közül; a szikrák mind távolabbról repültek, s elfáradtak, mielőtt épületet találtak volna. Fel-feléledtek ugyan a már leöntözött romok is, mint megannyi hidrafővel kellett küzdenünk velök – de a győzödelem még is inkább részünkön állt, mindaddig, míg – éjféltájban – végképp el nem hagyott erőnk. Most megszánt az ég – bőven hullatta részvéte könnyeit... Zápor ömlött a romokra – hosszas – órákig tartó. Soha szebb zenét nem hallottam, mint e zápor suhogása. Nem olthatta ugyan ki a romokat, de megáztatá a fedeleket, s ellocsolá a repülő szikrát és parázst. Ez éjt, s még egy másikat felöltözötten virrasztánk át; még most sem vagyunk túl minden veszélyen; egyfelől az ínség látása, más felől a rettegés – egy, talán éjjel jövő vésztől, melyben, nem lévén jeladó harangunk – talán sokunk élete lenne lángok martalékává, irtóztatóvá teszi napunkat, éjünket. Hozzá a teljes zavar, minden közirományink elégése miatt – s csak az isten tudja, miféle baj nem... A leégett épületek száma 2175.

     Ölellek kedvesem. Oly jól esett ezeket neked megírnom; panaszul részemről, megnyugtatásul a tiedről. Meglehet hogy te, mint családtalan, nem érzed eléggé ily vésznek rettenetességét: de képzelni mindenesetre tudod, s képzeld az aggodalmat melyben vagyok, a rémületet melyben valék. Máskor talán az irodalom is eszembe jut, most csak az ember írja e levelet, ki téged, úgy is mint embert és barátot, igen szeret, – [...]int

                                                                                              holtig hű barátod

                                                                                                  Arany János.