Pest, 1868.04.30.

     Kedves szeretett barátom! Igazad van: abban, hogy az április 24-ki telegrammot előre elkészítetted „nincs semmi” – az az nincs semmi gáncsolni vagy kárhoztatni való, sőt ellenkezőleg, újabb tanúbizonysága az a leggyöngédebb figyelemnek, melylyel barátaid iránt, mostani súlyos helyzetedben is, viseltetél. Elküldése, akármi tévedésből eredt legyen, zavarba hozott bennünket, az való: de ezerszer jobban szeretjük, hogy e zavar történt, mint hogyha e sürgöny igazat mondott volna. Hogy pedig a történtekről teljesebb tudomásod legyen, és egészen megnyugtasd magadat azokra nézve: most, miután, istennek hála, utána vagyunk, egész objectivitással elmondom részletesen.

Azon búcsú telegrammod hozzám 24-én estve érkezett. Megdöbbentem tartalmán és modorán; „Távirassék kimúlásom”! Tehát nem közelgő, vagy ilyes valami... hanem szimplán: kimúlásom! Nem lehetett máskép érteni, mint arra, a mi igaz is volt, hogy a sürgöny előre készűlt, bizonyos szomorú esetre? és hogy most (a mi nem volt igaz) e szomorú eset beállt, s környezetedből valaki föltette a sürgönyt. De éjjeli tűnődéseim, e magyarázat ellen, kételyeket támasztottak. Ha valóban megtörtént a gyászeset – gondolám – valaki, a káplán úr vagy más, utána tette volna a telegrammnak, hogy a benne írt dolog már bekövetkezett. De ez a kétely ismét ellenkező kételylyel találkozott: a zavar, levertség, mit ily eset a háznál természetesen okozott volna, nem elég magyarázat-e arra, hogy a sürgöny minden megerősítő toldalék, vagy utóírás nélkül adatott fell?! [!] Így haboztam reggelig! akkor egy telegrammot készítettem, egyenesen hozzád czímezve: azt kellett volna elküldenem. Abban csak annyi volt, hogy nyugtasd meg magadat, bízzál és remélj, nem engedi még isten azt, hogy végbúcsút végy tőlünk stb. De elborzadtam a gondolatra, ha ez a sürgöny nem találna életben! Oly iszonyú sarcasmusnak (eredeti jelentésében: halott kigúnyolásnak) tetszett ez nekem, hogy a sürgönyt nem indítottam el, széttéptem. Mit volt tennem? Miután búcsú-telegrammodban többen voltunk megnevezve, sorra küldöttem (25-én reggel) mindenikhez, hogy olvassa el, mert őt is illeti. Nem írtam, nem izentem mellette semmit; értse mindenik, a hogy tudja, mert hisz, mit izenhettem volna én, ki magam is a legiszonyúbb kétségek között hánykódtam! A többiek nem izentek vissza semmit; Jókai a szolgának azt felelte: b. Eötvösnek telegramm jött, mely a tiedet megerősíti, azaz hogy a szomorú eset valósággal megtörtént.

     Én erről természetesen mitsem tudtam. Nem lehetetlen – gondolám – hogy Eötvösnek, mint akadémia elnökének, jött ilyen sürgöny valakitől. Azon sem ütköztem meg, hogy nem küldötte mindjárt az akadémiába: 1-ör mert ő miniszter és temérdek dolga közt elfeledhette; 2-or mert tudja, hogy én kaptam tőled azt a fatális sürgönyt, és így nincs szükségem újabb értesítésre. Este felé Jókai hozzám küldött egy czédulát, hogy ő az országgyűlésben Eötvöstől azt hallotta, hogy újabb telegramm érkezett, mely a tiedben foglalt szomorú hírt megerősíti; kérdi tehát Jókai, hát én mit tudok bizonyosat? Épen kimentem volt kissé járkálni, midőn e czédula érkezett: hanem Laczi fiam otthon lévén, megizente, vagy írta Jókainak, hogy én újabb telegrammot nem kaptam, és nem tudok semmit többet, mint a 24-i sürgönyben van. Így telt el a 25-e, s 26-án reggel tudtam meg, hogy a Hon esti lapjában (mely nem jár hozzám), benne volt a megdöbbentő hír.[i] Innen terjedt el némely más lapba is; noha 26-án reggel (Szász K.[ároly] által megtámadva) a Hon visszavonta esteli tudósítását.

     Mi lehet már most  2-ik sürgöny, melyet Jókai b. Eötvöstől hallott volna?... Én így kombinálom az egészet. A mint én a te telegrammodat elindítottam, a szolga természetesen elébb vitte a közel lakó Eötvöshöz, mint a messzebb lakó Jókaihoz. Eötvös ment az országgyűlésbe, és találkozván Jókaival megmondta neki a gyászhírt röviden, és hogy telegramm jött. (T. i. a tied.) Jókai délben haza ment, és ott találván ismét a te sürgönyödet, azt hitte, hogy ez más, mint a melyről neki Eötvös beszélt. Így sütötte ki azt, a mit az akadémiai szolgának mondott, hogy a te sürgönyödet a b. Eötvöshöz érkezett sürgöny megerősíti.

     Vasárnap aztán, 26-án Szász hozzám jött, (előbbi napon költözéssel bajlódott az istenadta) hogy mit tegyünk. Abban állapodtunk meg, hogy távírjunk – nem neked (a föntebb kifejtett okból) nem is nődnek, kit a legiszonyúbb és kínosabb helyzetben képzeltünk: hanem összefoglalva: Tompáéknak. Valaki csak lesz ott, a ki felel egy sorban: igaz-e, nem-e, hogy a végcsapás megtörtént? Ezt mondod te „rejtélyes” telegrammnak.

     Íme, édes barátom, a dolog egész lefolyása. Sajnos, hogy megesett, hanem utoljára nem oly nagy baj. Tehát egy megdöbbentő hír elterjedt – és később bebizonyúlt, hogy nem volt igaz, Mi volna ebben rád nézve szégyenítő?... A te telegrammod nem látott nyilvánosságot: nem úgy terjesztették a hírt, mint tőled eredettet, hanem az Eötvös-féle álmodott telegrammra történt hivatkozás. Mi pedig, barátid, örvendünk, hogy a terjesztett hír nem volt igaz.

     Áldjon meg a jó Isten, édes barátom, s adjon neked enyhülést testben, kedélyben. Ölellek, sokat szenvedő, angyallelkű komám-asszonnyal együtt. Igaz barátod 

Arany János. 

_______________________________________                                                                           

[i] Tompa Mihály, „mint épen most táviratilag értesülünk, meghalt”.