Pest, 1866.02.18.

Kedves barátom,

     Régen akartam már irni neked, illetőleg válaszolni utolsó leveledre, – de soha sem mertem hozzáfogni, vagy, ha belékezdtem is, félbe kellett hagynom. Valami körűlményesb leirását szerettem volna adni a történteknek[1] – de végre is átláttam, hogy az nem lehet. Nőm talán irt meg némely részletet: egyelőre maradjon abban. Nekem 1853-ki bajaim majdnem hogy kiújultak e tépelődésben:[2] azt hivém, tönkre jutok. Azóta javultam – de a fátyolt ne érintsük.

     Egészségi állapotod hanyatlását mindazon fájdalmas részvéttel fogadtuk, a mennyire képesek voltunk. De ne csüggedj el, édes barátom. Mig van élet, van remény. Szenvedéseid nagyok, türelem vesztők lehetnek: de én még is azt mondom, hogy aranyeres bajaid egy-egy phasisa az, mely más-más alakban gyötör. Talán egy újabb fordúlat könnyebben tűrhetővé teszi, mikor nem is várnád. Azért igyekezzél fentartani lelki erődet. „Doctor, medica te ipsum!”[3] mondhatod erre: de valóban olyanformát is kellett a minap véghezvinnem. Midőn 53-beli rettegéseim most nem rég elő kezdettek jőni: egy erős elhatározással kitéptem magamból a gondolkozást bizonyos tárgyról,[4] s bele űltem a gépies foglalkozásba, nyakig: s íme! jobban lettem. Kövesd példámat, nem vallod kárát.

     De mit csinálj te Hanván, kérded. Akármit, ha gyalogszéket[5] vagy kerekes rokkát is. Fúrj, faragj, kertészkedjél. Légy minden, mindenben a ház körül. Hisz ott mennyi foglalkozást lel az ember. Csak azt ne tedd, hogy beűlj a szobába tépelődni. – Nem teszek én úgy, mint kik azt mondják, hogy csak képzelődöl: sőt elhiszem hogy állapotod igen komoly. Talán nem is lesz úgy, soha többé, mint volt. De nekem, nekem már 13 esztendő óta nincs úgy, mint az előtt volt: mégis itt vagyok. És javulásom attól fogva dátálódik, mióta beláttam, hogy ez igy marad ugyan, de azért még ez is valami, és kinlódnom kell vele, a mint lehet. Míg hajdani erőmet siratgatva, a meglevőt használni nem tartottam érdemesnek: addig voltam igen roszúl.

     A mit egy fél sorban, amúgy odavetőleg érintettél, úgy tetszik, megértettem.[6] Nem adja még azt egyhamar az isten! Egyébiránt te meg vagy győződve, hogy ha mi élünk, minden lehetséges el lesz követve. De vesd ki elmédből az ily tépelődést. A mely naptól kezdve többet foglalkozol külső tárgyakkal, mint tenmagaddal: attól fogva kezdődik javulásod. Probatum est![7]

     Lásd, én, ha elvonatkozom is veszteségem sulyosb oldalától, attól a mi belső, lelket rázó; és csupán külső számitásim, ábrándom tönkrementét kesergem is: minő fordúlat esett rajtam! Évek óta ábrándozom a gondolattal, hogy visszamehessek Szalontára. Ennek teljesűlte kezességét, egyszersmind valósítására újabb ösztönt nyertem 1863 nyarán, midőn a kapcsolat e helylyel még szorosbra fűződött.[8] Attól fogva egy „fösvény” sovárgó tekintetével számláltam minden fillért, melyet becsűlettel megtakaríthatok: hogy e czélomat, ha bár évek folytáni kitartás, nélkülözés által, valósíthassam. Háztartásom meg lőn szorítva, bár jövedelmem szaporodott: itt Pesten, a mulatság és látvány fészkében, minden ily költség teljesen kerűlve. Összeszedtem némely apró tőkéimet, aranyaimat, eladtam szalontai telkemet, s ime úgy találtam, hogy egy akkora darab birtokot megvehetek, mely elégséges arra, hogy Szalontán „mint magam szegénye” megélhessek nőmmel együtt. Még csak, az eladott helyébe, egy kis ház szerzése volt hátra: terveztem, alkudoztam, épitettem erősen. S most!....

     Tegnap indítottam el az első épület követ Gerendaytól![9] Egy pyramidal gránit darabot, mely egyszersmind évek óta sovárgó ábrándjaim zárkövét képezi! A hová eddig legörömestebb pillantott lelki szemem, a hol megnyugvását találta: most, azon vidék felé, e kő zárja el a kilátást! –

     De nem örökre. A mit reá metszettem: azt a meggyőződést épen a haldokló ágyánál merítém. Nem tudom  megítélni, a vers ér-e valamit: de híven adja az utolsó, a legutolsó óra benyomását. Igy van:

                         Midőn a roncsolt anyagon

                               Diadalmas lelked megállt;

                               S megnézve bátran a halált,

                         Hittel, reménynyel gazdagon

                         Indult nem-földi útakon:

                                Egy lőn közös, szent vigaszunk:

                                A LÉLEK ÉL: találkozunk![10]

Köszönöm én ezt az én kedves angyalomnak; köszönöm, hogy midőn lelkünk letört, ő felemelte. Áldassék az óra, mely elhunyt kedvesem elköltözö szellemét oly magasztos világításban tűnteté elém! Ez az egy vigasztalás kitörölhetetlen.

     De bevégzem soraimat. Irj, édes Mihályom, gyakrabban. Szíves baráti csókomat add által egyetlenednek. Szeressetek bennünket, édesim.

                                                                                       igaz barátod

                                                                                       Arany János

_____________________________

[1] Juliska betegségének és halálának
[2] „én szenvedtem egyszer másszor a fejemmel s fülemmel, a melly mindig zúg” (Arany levele, 1853)
[3] Orvos, gyógyitsd meg magadat!
[4] Juliska haláláról
[5] áglábú széket, kecskeszéket
[6] Tompa várható haláláról írt.
[7] Ki van próbálva!
[8] Juliska esküvőjekor
[9] a sírkövet Juliska sírjára Gerenday Antal pesti kőfaragótól
[10] Juliska utolsó szavai