N.Kőrös, 1858.02.09.

     Leveled, édes jó barátom, megörvendeztetett, de ugyan meg is szomoríta bennünket! Épen irandó valék hozzád; mert a mint egy részről ily körűlmények közt nem ígényelem sűrü válaszodat, -- úgy nem tehetem, habár ellenedre volna is, hogy idöről időre fel ne keresselek soraimmal; hogy -- olyan a milyen -- vigaszt nyujtani ne igyekezzem. Jól tudom, míly kevéssé vagyok arravaló ember, hogy mást -- haszinte legjobb barátomat -- vigasztalhassak -- s a legjobb vigasz is mily kevéssé férne bánatodhoz; hiszen, noha más ok idézte elő bajomat, én is átéltem a fásultság, csüggedés, semmivélétel azon phasisait, melyekről te most panaszkodol; én is tudom, mi az: a legvigabb társaságban egyedűl lenni, minden kültárgyban csak önbajunkat látni; járva-kelve halottnak, -- sőt annál többnek: szenvedő halottnak lenni; örömet semmiben nem találni, sőt magától az örömtől futni, mert az is fáj, mint betegnek a kaczagás; -- mind ezt én átérzettem a közelebbi évek alatt, -- s hozzá még azt a gyötrelmet is, hogy bármely leverő volt az óra, azért a kötelességet teljesítni, a családért munkálni kellett; felállni és beszélni órákat naponkint nyilvánosan, féken tartani az éretlen pajzánságot, ügyelni szavamra, mozdulatomra &c. a legapróbb részletekig, nehogy egy- vagy más dolog nevetségesnek tűnjék fel olyan hallgatóság előtt, melynek mindegy akár Caesár, akár Tóth Pál a professor, de ha szerit tehetné, hogy kikaphasson, kikapna rajta. Hordoztam hát én, édes Miskám, a tiedhez hasonlitó kinokat; azt is tudom, hogy a vigasztalás semmit sem ért. Könnyű annak, kinek semmi baja nincs, azt mondani: végy erőt magadon, ragadd ki lelkedet a fásultságból; akarj és megjön a kedv. Mind ezek szép tanácsok, de az a baj, hogy épen a lélekerő hiányzik, mely kivitelére szükséges; mint ha ágyba szegzett súlyos betegnek azt javaslanók: csináljon commotiót, mingyárt jobban lesz. Köszönöm, de ha nem lehet.

     És mégis, kedves jó emberem, azt tanácslom neked ama bölcsekkel: csinálj commotiót, lelki mozgást magadnak. Probatum est.[1] Mig én gond[ol]atomat mindig csak bajomon -- mint nyelvet a fájós fogon -- tartottam: semmi remény nem volt javuláshoz. Örökös töprengésben éltem, mint az a hypocondricus,[2] ki meggyőződve hogy lába két szalmaszál, örökké remegett hogy eltörik. Ujabb ujabb rémképeket csináltam, majd e majd ama nagy veszély függött felettem, mint damoclesi kard: de biz az csak nem szakadt le. Évek folytak s én, ha jobban nem, roszabbúl se lettem, mint eleinte valék. Ez némi megnyugvást adott, megszoktam a bajt. Aztán kerestem, miben találnék még érdeket a világon. Sokszor csekélység hozott pillanatnyi szórakozást. Egy nagy suly nehezült még lelkemen, azon meggyőződés, hogy én többé nem vagyok képes költői művet alkotni. Próbáljuk meg. Kezdtem valamit s folytatom még ma is; naponkint -- nulla dies sine linea[3] -- egy két sort irva, de jót, vagy legalább olyat, mi teljesen kielégít. Be végzem-e? azt nem tudom, de hogy e folytonos-foglalkozás a lelket enyhíti, azt tapasztalásból mondhatom. Irok nem taps, nem jutalom végett: irok lelki nyugalmamért. --

     Ám olvasd tehát a kedves elhunytadat illető végrendeletet, ám káromkodj' -- vagy panaszkodjál, -- csakhogy tégy valamit. És keresss valamit, a mi némileg érdekeljen. Mindegy akármi: perlekedés a consistoriumban,[4] huzalkodás a tractussal,[5] akármi, csak érdekeljen, ruganyosságot adand lelkednek. Eleinte nehezen megy, tudom. De minél több lesz az érdeklő pont: annál kevesebb jut amaz egynek. Sőt még velem is veszsz össze ha tetszik - miért irok ily hosszu s bolond levelet -- ez is használ. Adj hálát Istennek, hogy hivatali bajaid vannak, azért is. Nekem bármily nehezemre esett némelykor a tanítás, de ha kibeszéltem magam, mingyárt könnyebben lettem. Ellenben a szűnidő -- hacsak nem útaztam -- megölt. Okát igen könnyű eltalálni. Jól rendelte a gondviselés hogy apró bajokat adott az embernek: a tyúk szem s fogfájás hathatós szer a hypocondria ellen. Míg az fáj, nem gondolunk a nagyobbra. --

     Ilyen tyúkszemeket nekem bőven adott a "fellegterelő Zeüsz." Például, az őszön azt sugta: ["]fiam János! ha már poëta nem lehetsz tovább, légy kupetz!" Jól van istenatyám, mondék, hisz tőlem az is kitelik; teljes életemben szerencse fia voltam: egyszer  leltem egy félpatkót, az is rozsdás vót (rím aztán, jegyezd meg); de meg, emlékszem, ha zsiros kenyerem elesett, az is mindig a zsiros oldalával esett porba: tehát előre! Ide a nyelét annak a kupeczségnek, csak megfoghassam, majd elbánok vele! Az egyetlen nyél, mely nekem hozzáférhető volt -- a búza vásárlás. Mióta itt lakom, a búza mindig 10--12 pfrt volt, néha több is. Az őszön leesett ötre. Beletenyerelék tehát, az én cassámnak jelentékeny összegig: most febr. közepe táján vagyunk s eladhatnám locó[6] 8 váltó forintért, ha vevő volna. De minthogy az nincs, várom, mig rám dohosodik. Ez is egy tyúkszem.

      Pár héttel ezelőtt fél fejem -- a koponyától az orron keresztűl államig hasitva -- oly iszonyú rheumát kapott volt, hogy csaknem ordítottam belé, s nehány nap szobámat sem hagyhattam el. De már elmult, és igy kényelmesebb. No, ez is megjárja tyúkszemnek.

     Az én kedves Juliska leányom, -- még mindig kicsi ugyan -- de már mégis nagylány, vagy mint Kőrösön ejtik: nallán, mert az idén nyilvános tánczvigalomban volt. Ezt nem akarom a tyukszemek közé számítani.

     Irtam volt, hogy Szemerétől kaptam egy levelet és hogy válaszoltam is neki? Az óta nem tudok róla semmit. Küldöttem neki egy példányt a T.[isza] D.[omokos] verseiből. (Megbizásodat legközelebbi alkalommal teljesítni el nem múlasztom.) Lévainak is irok már. Mihelyt a félévet berekesztjük, a mi nehány nap mulva megtörténik, azonnal irok neki.

     Szász Károly régen nem volt itt. Most egyre irja a szerelmes verseket, -- sőt ha a hir nem hazud, effective meg is házasodott már. No ezt okos ember nem gáncsolhatja, eleget élt a gyásznak, az emlékezetnek. De ha igaz, hogy a hölgy kit elvett, vagy elvesz, rangvágyó, hiú és coquette:[7] akkor meggyűl szegény Károlynak a baja vele.

     Havunk itt csak pár nap óta van, azelőtt erős fagyok jártak. Majd csak meguszszuk ezt a telet is. Ohajtom a tavaszt, -- pedig tudom, hogy minden nap, minden évszak közelebb visz a hanyatláshoz. Semmi! hadd járjon le minél előbb.

     Igen! a szentesiek ugyan lejárták a papsággal. Vasárnap itt voltak meghallgatni a káplánt, ki becsűletes, de nagyon köznapi ember. Ülök vala aznap délután szobámban: hát egyszer kop! kop! -- sullog be[8] hozzám egy köpönyeg, aztán másik; aztán bunda és magyar ujjas, megbunda [!], meg dolmány számszerint nyolczan. Ők a szentesi deputatio, jöttek engem meglátni. Perse nem papnak akartak vinni, csak megszemlélni. Kis szobámban alig tudtam nekik helyet adni, szivesen láttam mégis, beszéltem velek, a mit lehetett. Rólad nem történt említés.

     Verseid gyüjteményéről mélyen hallgat az irás. Nyomják? s még se nyomták ki? Vagy abbamaradt az egész alku? -- Azt hiszem, már nem sokára meg kellene jelenniök. S aztán, édes barátom, ha azok megjelentek, például majusban, egy kis kirándulás Pestre, a budai vizekre, és talán a körösi homokra is, nem használna nektek? Ird meg közelebb: nem gondolkoztál még erről? Fájdalmas lenne a találkozás, elhiszem, de csak az első perczekben. Ha egyszer a bánat panaszba, könnybe ömölhetne ki, hidd el az enyhítne mégis. Ottani környezetedet talán sokkal jobban megszoktad már, mint hogy azok társasága űdítőleg hathatna rád, rátok. -- Új emberekkel -- s nem rosz embereiddel -- találkozás elszórna legalább. --

     Kedves jó komámasszony! (nem merem most kicsinek nevezni) hígye el, itt is van rokonérző barátja, ki ma is sirva mondta: a szivem hasad meg szegény Tompáékért! Jőjenek! igyekezzenek szórakozni, felejteni. Miska ugyan nehezen mozdúl, azt tudom; káplánja nem lesz, pénze nem lesz, buzája nyakán veszett, szénáját elvitte a Sajó, Heckenast nem fizet stb. de utoljára sem kell igen sok költség, nem akarnak ragyogni, lelkem, kevéssel beérhetik. Jőjön, sirja, panaszolja ki magát. Remélem, nincs annyira roszúl, hogy meg ne tehetné ezt az utat. Tegye meg, kérem, bizony nem lesz rosz! --

     Minket a mi illet: állapotunk a szokott és igy tűrhető. Családom egészséges, Laczi már csaknem oly magas, mint Tompa bátyja. Én is megvagyok; nem a régi baj nélkül, de tűrhetően.

Isten téged, kedves barátom, áldjon meg: adjon erőt, nyugalmat. Irj néha valamit, ha másért nem, szórakozás végett. Sokszor vagyok én úgy a levélirással, mint te most: alig tudom összekovácsolni. Sokszor hármat is eltépek, mig elkészűl egy. De megint próbálom, és nyugodtabb órában sikerűl, úgy, a hogy. Fogadjátok legszívesb ölelésünket s mindenkori barátságunk őszinte nyilvánitását. Isten veled!

                                                                                               igaz barátod

                                                                                                Arany János

 ________________________________
[1] Ki van próbálva
[2] képzelt beteg
[3] Ne legyen nap egy sornyi írás nélkül
[4] egyházi tanácsban
[5] egyházmegyével
[6] helyben
[7] kacér
[8] sompolyog be