Pest, 1865.12.12. körül

 Édes gyermekeim!

            Illő, hogy én is megköszönjem nektek azon szíves jókivánatot, mellyel rólunk, házasságunk 25 éve leteltével, megemlékeztetek. Adja Isten, hogy még néhány boldog évet tölthessünk együtt, de nemcsak mi ketten együtt, hanem veletek, édes lelkeim.

            Azt a napot szerettem volna egy kis örömünneppé tenni, de egy az, hogy nélkületek örömünk nem lett volna teljes, más az, hogy éppen azokban a napokban édesanyátok egészsége nem volt a legjobb, s én is sok hivatalos gonddal valék elborítva – biz az egész csendben folyt le és a szokott egyhangúsággal. Megemlékeztünk róla mi magunk, csendesen, homoeopaticus állapotunkban még egy poharat sem koccintva; de nem híttunk senkit, és nem emlegettük senki előtt. Pedig számítottam volt rá, hogy majd egy kis baráti körben elmondom, hogy még sincs nekem miért zúgolódni a sors ellen valami nagyon: 48 éves koromra két gyermekem tűrhetően fölnevelve, egyikkel magam már nagyapa – a másik is ott áll, hogy ide s tova – megélhet; hogy 25 évünk mint egy boldog óra röppent el; hogy azt a megelőző szíves női gondot, melyben édesanyád folyvást részesített, soha én meg nem hálálhatom; hogy vénségünkre, ha kincseket nem, annyit szereztünk mégis, ami megmentene a koldulás szégyenétől etc., szóval hogy mégis jó az Isten, s hálátlan volnék, hogy egyre-másra véve panaszkodnám, – de biz’ abból az estélyből semmi sem lett, és a dictio[1] elmaradt.

            E helyen, édes Juliskám, küldök én neked egy verset, melyet a palota megnyitására írtam[2] (de nehezen fogom elszavalni). Itt van:

            Dec. 11. 1865.

     A Tudománynak háza vagyon:

     Ennek örüljek hát ma nagyon?

     Kell gyalogolni a lelkem’ agyon,

     Nyári melegben, téli fagyon.

     Szépen a malmot befejezték,

     Csak az egy molnárt kirekeszték;

     Kormányos evezzen a gálya után:

     Igy akará ezt a kapitány.

     Nincs, ki ne lássa, bár csupa vak,

     Hogy kocsis helye kocsin a bak:

     Ha leszorítják, hajtja gyalog:

     Csakhogy ez aztán lassú dolog.

     Ámde ki vallja ebben a kárt?

     Nékem ez a kis séta nem árt,

     Pezsgeti vérem, tart melegen:

     Csak a szekéren baj ne legyen.

     Nem palotába – vesszen a fény! –

     Nem oda vágytam, s gondolok én;

     Vontak erővel, kór-nyavaly[!]ást,

     S dísze nekem Dejaníra-palást.

     Egyszerű kunyhó – ott keleten!

     Rakja reménydús képzeletem;

     Oda sóvárog e fáradt tetem;

     Küszködöm, várok, míg tehetem.

     Tavaszi fecskék, dal kedvesi!

     Jőjetek, Isten kőmüvesi’,

     Rakjatok ott egy fecske falat: –

     Megpihen a költő az alatt

                           [Ártatlan dac]

            Eddig van. Hanem az „Isten kőmüvesin” kivül úgy tartom, szükség leend a szalontai cigányokra és Borbély János uramra[3] is, mindenek előtt pedig egy telekre, miután a más ember házeresze alá bajosan lehet rakni. Ezért, édes fiam Kálmán, vedd elő alkalmilag tavalyi patientiádat és figyelj a telek-eladás-vevés-árulási lehetőségek esélyeire, mert ha az Isten úgy akarná, tavasszal már csakugyan kezdenünk kellene valamit.

            Az én pici pirosodó Piroskámat csókolom, szüleivel együtt. Áldjon meg a jó Isten, kedves fiam!

                                                                                              szerető apátok

                                                                                                         A.    J.

_________________________

[1] szónoklat
[2] 1865. dec. 11-én ünnepélyesen nyitották meg az Akadémia épületét
[3] nagyszalontai kőműves