Szalonta, 1849.05.23.

Barátom Sándor,

     Mélyen hatott rám a csapás, mely most másodízben, s oly rögtön az előbbi után sújtá fiúi szívedet; annál mélyebben, mert alkalmam volt Debrecenben malheurjeid vázlatát hallani, melyeket ugyancsak te fogsz nekem, úgy, amint én szeretem, elbeszélhetni. Fatális dolgok, öcsém, fatális dolgok! Az ember nem tehet mást, mint elmondani az „allah kerim”-et[1] és tűrni! – Add meg a hamvaknak, ami a hamvaké, – azontúl „légy férfi!”

     Én is elvetém a kockát, azt tettem, mit életemben eddig soha, jelentettem magamat hivatalért. Folyó hó 19-én vettem Szemere levelét, – fogalmazónak nevez a belügynél. El kellett fogadnom. Szalontán semmi, de semmi kilátás többé a mindennapi kenyérre. Holnap indulok Debrecenbe, nyakamba venni a nem ismert jármot; most még csak egyedűl. Családom nem mozdúlhat oly könnyen, nőmet egy időre el kell hagynom. Ő itten el fog adogatni holmit, s mivel eddigi szállásunkhoz semmi jogunk többé, kibérlend valamely szobácskát s ott megvonja magát. Meddig? isten tudja, lehet rövidebb, lehet hosszabb ideig, aszerint, amint a házi és hazai körülmények alakulnak.

     Zoltán egészséges, mint a makk, s már nagy előmenetelt tett az enni tanulásban. Dajkája még ugyanaz, s különben semmi kifogás ellene, csakhogy nem akar feleségemnek szót fogadni, s a gyermeket engedelem nélkül el-elviszi, ő tudja, hova. Ezért nőm már több ízben dorgálta, de a jó dajka kedélyesen kineveti. Mást azonban nem kapni, tehát tűrni kell neki.

     Azonban, kedves öcsém, egy pár szót, a legőszintébb barátsággal. Megértetted házi körülményeimet, s tán ki is olvastad a fejér sorokból, hogy a szokatlan állapotban, melybe feleségemnek 9 évi csendes és nyugalmas házi élet után jutnia kell, nem fog ő elegendő lelki nyugalommal, de nem fog elegendő anyagi eszközökkel sem (minőek szállás, ház- és cselédtartás) bírni avégre, hogy leggondosabb ápolást igénylő kisdedetekre anyai gondot fordíthasson, s e tekintetben azon felelet terhét hordozhassa, mely ily esetben reá hárul. Az atyai szeretet fog veled eszközt és módot találtatni, mely által e bajon segítve legyen. Mi a gyermeknek nálunk maradásáról azelőtt is szólottunk édes nőddel, de mindig kivételt tettem azon esetre, ha nekem Szalontát el kellene hagynom, mert ekkor egy család körülményeinek teljes megváltozása sokkal nagyobb erkölcsi és anyagi teher, hogysem amellett még ily lélekismeretes felelősséget elviselhetne az ember.

     És végre lovászod? Írásbeli rendeletedet nem mutathattam neki. Nagy nehezen tartóztattam egy darabig szóval. Két, 3–4 nap – a májor úr[2] mégsem jő. Nem lehetett megtartani szóval. Vártam leveledet, nem jött. Végre kitört, „ő huszár, őt nem azért teremtette az isten, hogy egy döggel Szalontán vesztegeljen.” Nem volt mit tennem, szavamnak nem hitt. Elbocsátottam, útasítván a debreceni térparancsnoksághoz. Azóta nem tudom, hol van. A lovat sem hagyta el, az őrá van bízva, ú. m.[3] hogy vigye Debrecenbe.

     Újságúl írhatom a muszka háborút s a francia intervenciót a római köztársaság ellen. Megértük, hogy mi legyünk legszabadelműebb nép Európában.

     Isten áldjon meg édes Sándorom. Nőmet egy pár hét alatt még talán a szokott szálláson találod, azontúl nem tudom hol. „Veteres migrate coloni!”[4]

Ölellek ezerszer

                                                                                                    őszinte barátod               

                                                                                                                              Arany János

__________________________

[1] Allah így akarta!
[2] az őrnagy úr
[3] úgy mint
[4] Költözzetek ki régi telepesek! (Vergilius) ˗ Arany célzása arra, hogy esetleg menekülniük kell a császári és cári csapatok elől.