Szalonta, 1847.09.07.

     Hol van az a Koltó? Valahol az isten háta megett? Ki viszi oda Nagy-Bányáról az én levelemet? Ej, mindegy! az én dolgom a levélírás, a többi a posta dolga és az isteni gondviselésé. Tehát írok mégpedig melegében, hogy a lelkesedés meg ne hűljön. –                                                                                                                                                                                                Motto. Te csak fizess. 

                                                                                                                     Prókátor.

Isteni Sandrim!

     Szept. 9-én írt leveled, csak ma, szept. 7-én kerülvén kezembe, nem késem arra rögtön válaszolni, csupán azért, hogy ha már házasságod első napjára nem, első hetében legalább jusson kezedbe. Éspedig hogy rendben mehessek a dolgokon, elémbe teszem leveledet, és szélt veszek annak tartalmán.

     Mindenek előtt megtiltasz, hogy máskor, életemben, fekete pecsétet ne használjak. Megvallom igen nagy kedvem volna ez első parancsodat is megszegni, de nincs több fekete szurkom, bár másrészről nem kétkedem, hogy a parancs áthágását te most észre sem vennéd, pirosnak látván a legfeketébb viaszt is rózsás kedvedben. Azt azonban igen goromba ésszel hiszed, hogy a cím női – pláne feleségi – kézzel volt írva, azt fiú, enmagam remekeltem, mégpedig balkézzel.

     Tompáról nem szólok, csak azt sajnálom, hogy én árultam el. Én azt hittem, amit én tudok, azt már te előbb tudtad, mint aki úgy is írtad nekem, hogy sokat veszekedel páter Tompával. Mindenesetre kérlek, válaszd a lágyabb ítéletet; ami lágy, az érettebb is.

     Hogy verseim rosszaságát elhiszed, azt igen jól teszed, mert én már elhittem, amit kiadhatónak ítéltem, az már részint kijött, részint szerkesztői körmök között van, a többi el fog hallgatni végképp. Végtelenül ügyetlen vagyok a lírában, szörnyen boszankodnám, ha valakinek másnak oly esetlen verseit kényteleníttetném olvasni mint az enyéim. Úgy érzem, mintha elveszne markomban a finom ujjakhoz alkotott líra. Aztán meg hol is vennék én lírai lelkesedést? Prózai életmódom szinte flegmatikussá tett, aprós bajaim és örömeim nem méltók megénekeltetni, s bár családi életemben a boldogabbak közé számíthatom magamat, ez a boldogság mégsem olyan, hogy kitörő örömét versbe önteni, hanem csak olyan, hogy jóltevő melegét folytonosan érezni lehet. Aztán meg e boldogság is csak viszonylag, a családi életet illetőleg, – létezik, azon kívül ha az élethez mérjük, merő boldogtalanság és nyomorúság, de ez ismét nem olyan, mi indulatrohamokat állíthatna elő, hanem csupán eltompítja lassanként a lelket, s vér helyett flegmát csinál az emberben. Hozzá még, a líra valódi kora 20–30 év, tőlem oda van, ifjúi örömeim, keserveim, reményeim nincsenek, szóval a szív szerepe jobbadán el van játszva, s a főre kerül az uraság. Én hát édes öcsém nem esetlenkedem a líra országában, hanem megyek azon az úton, melyen már egy pár lépést tennem sikerült, írok históriákat, rectius[1] istóriákat ad ponyvám,[2] miképp Tinódi Lantos Sebestyén, kinek poémáit, az ördög szántsa meg, még a debreceni könyvtár sem képes nekem kiállítni. Mellesleg mondva vedd meg nekem Pesten, valamely zsibvásárban, ha történetesen ráakadsz, – nemkülönben más ócska poémákat is, melyek címjegyzékét én neked majd egyszer megküldendem.

     Toldi estéjét lehetlen ugyan okt. 10-ére elkészítnem, de azért csak írd meg hová küldjem, meglehet küldök valamit. Bánom is én ha pályázsz is Szécsi Máriáddal, általad győzetni meg dicsőségemnek tartanám. Azt mondanák, ha Petőfi nem pályáz, bizonyosan A.[rany] nyer és ez már maga többet ér a tavalyi nyerésemnél. Meglehet, én nem leszek kész Szécsi M.[áriá]-val, mert még hozzá sem fogtam, pedig belé akarok tenyerelni. Gyöngyösi Murányi Venusát meg nem bírom kapni, pedig nagy szükségem volna rá a locale[3] és mellékszemélyek végett. Te bejártad Murányvárt, de én azt sem tudom tök-e vagy túrós étek. – Csupán Mednyánszkiból puskázok, s a fő cselekvénnyel – mégpedig sajátosan fogva fel, már készen volnék, de, mondom, históriai mellékszemélyek kellenének, mert ezek nélkül az egész úgy áll, mint egy kútágas a pusztában, – ezekről pedig Mednyánszki azt sem mondja: pipa! Megeshetik, elmaradok vele,[4] de mindenesetre ki fogom dolgozni, s eladom valamely hottentotnak;[5] gondolom amúgyis megadják érte a 12 aranyat.

     Hogy Toldival olyannyira rontod szemeidet, igen sajnálom, jobb volna a P.[etrichevich] Horváth Lázár a-b-c-jét olvasgatnád, mit én ugyan nem olvastam, de annyit mégis tudok, hogy csekély magamat is belevetett rostájába, és megrostált mint a komondorkölyköt, talán hogy nagyobbat ne nőjek, és valahogy le ne tépjem az utcán. Szegény Lázárok! nem hiába félnek a kutyától, koldusra legjobban haragszik az. Szerinte minden nevezetességem abból áll, s mi így kimondva a „Kistűkörbe”[6] is beillenék hogy: „nevezetes arról hogy Petőfi által megénekeltetett, hogy Petőfit viszont megénekelte.” Antikritikául, az összes népköltészet nevében, egy verset írtam rá haragomban, melyet kibocsátni ugyan nem fogok, de neked mégis megküldök, sub ./.. –

     És már most következik a java. Alul a tej föle, mondták a cigányok egykor. Tehát mégsem valál egészen számkivetve. Veled mégis okosabban bántak, mint az úristen bánt első szüleinkkel, – téged előbb kívül tartottak a paradicsom kapuján s őriző angyalt (?) állítottak kétélű karddal (nyelvvel) a kapufélfához, ki csak olykor-olykor szunnyadt el, mint a bakter a tilalomfa mellett, – de utóbb belé eresztenek végképp, mintha valamely szilaj csikót virágzó lóherésbe bocsátnának. Mikor is lesz csak az! – Holnap, te Sándor, holnap!holnap!!! cras! αυςιον! morgen! to morrow! demain![7] domani! munye![8] mind azt teszi holnap! de amely holnapot már, mikor ezt olvasod, elvitt az ördög. – Annyit azonban mondok fiú, jól viseld magadat a mennyországban, mert van példa rá, hogy lehányták onnan a cívis-polgárt, pedig alkalmasint becsűletesebb ember volt, mint te; s hogy néznél ki pokolban, pőre ingben és gatyában! bizisten, mint a cigány fattyú a koh mellett.

     Hm! ha majd Pesten meglátogatlak! Tudod-e te, hány garasért és óra alatt lehet Váradról máris oda felrusszanni Pestre? Hát, ha nem tudod, megmondom: Váradon, vasárnap, kedd, vagy csütörtökön este 10 órakor fizetsz a gyorskocsira 6 ftot, és felűlvén, behunyod a szemedet. Reggel, mire a csipát kitörülhetnéd Szolnokban vagy, 9 órakor 1 f. 30 kr-ért gőzkocsira ülsz, és ebéden Pesten vagy. Tehát jó gyomorral Váradról Pestre! Debrecennek oda sem néz az ember, hanem megyen hegyen-völgyön, – Püspök Ladány, Kardszag, TörökSz. Miklós, Szolnok. Ily gyors utazásról Illyés János uram még álmodni sem tudna. Hát ha majd eddig ér a vasút féllába! Én a vasutat csak azért óhajtom, hogy hozzátok közelebb legyek (hízelgés nélkül legyen mondva). Fel is megyek, habár more patrio, – késről, kalánról ne gondoskodjál, falusi ember tarisnyát tesz, tudod, s még téged is jól tart szalontai kenyérrel, mely nem olyan ugyan mint a debreceni, de jobb. Az ágyat azonban elfogadom, kivált ha azt mondod, hogy „beteges” vagy s magad a lócára fekszel.

     Tréfán kívűl én igen szeretnék Pestre menni, de ha az idén nem megyek, minek menjek azután. Ha mostanában mennék, még úgy lehet Vahot Imre le-daguerrotypoztatna,[9] de ha később megyek, mit érek vele? Levelére, melyben őszinteségre szólít fel, már csak válaszolnom kell, – válaszom minden varázslatot szétfoszt, s reszketek tőle, hogy év végén dicséretét, mellyel Toldimat dehonestálta,[10] sajtóhibák közé teszi. Isten mentsen meg attól s a szalontai kritikusoktól!

     Itt nem léted óta igen sok változás történt. A templom falát rakják, a dinnye leragyádzott,[11] a városházát kimeszelték, az országutat megkövecselték (nekem egy versembe került), a szőlő érik, Magyarország helytartója hétfőn itt lesz. Más nevezetes dolog nem esett. A sáskának csak a csihéssét[12] verte erre a szél, a főcsapat a Körös völgyén vonúlt el. Ínségokozó kárt nem tett, de némely határon egynéhány tábla tengerivetést felhabzsolt. Ad vocem sáska. Az a szamár Jókay minduntalan viccelt rá. Szerintem ilyes élcekben nem lehet komikum. Humor talán lehetne, de ne a más, ne a szegény osztály rovására. Ha a humorizáló maga is a sáskák csapása alatt állna, akkor illenék szájába a keserű humor, mint azon szőlős gazdáéba, ki látván, hogy szőlőjét a jég ugyancsak veri, felkapott egy dorongot s nekiesett ütni vétni [!] a fürtöket; mondván: „Nocsak uram isten! rajta! amit elkövethetünk rajta ketten! lám én is segítek!” Ez aztán humor, de tengerparton állani, s a vésszel küzdőkre elménckedni ez oly valami, mire méltán ráillik a gúny: „Országomat egy viccért!” Az ilyenre azt szokta mondani a szenvedő fél: könnyű keteknek beszélni, verje meg az isten! Ilyenre még az újdondászat burleszk öltönyét sem szabad kiterjeszteni. Nincs igazam? – Más az, midőn a Pesti Hírlap a Noththeater sáskák általi felemésztetésétől fél, mert ott már nem a sáskák átalános pusztítására, hanem a Noththeaterre[13] szól a lecke, s az oly nevetséges erőködése a német elemnek, mi komikai hatást eszközölhet.

     De félre a pedántságokkal! Elmondjam-e mi történik kisded házi körömben? Komádasszony egésséges, mint a hal a folyóvízben, s apró házi bajaival pepecsel. Téged = t i- t e k e t  azonban mód és szer felett tiszteltet, köszönt és csókol, mely utóbbi ellen ha talán a komámasszonynak kifogása lenne, szabadságában áll helyetted elfogadni. Esztétikai elvem (ha ugyan van valamilyen) határozottan az egyéniség (Individualität) elve; annál inkább fáj tehát, hogy most kénytelen vagyok az eszményiséghez (Idealität) folyamodni, s téged kedves Sandrim, és „királynéd”[14] kezecskéit csak in idea[15] csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura[16] véghezvinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kézcsókolásban. No de valahogy majd csak kisegítném magamat, legrosszabb esetben fiam és lyányom elkövetnék. Igazság! ezekről még nem is írtam. Julcsa most is oly kicsiny, mint mikor láttad – s fixa ideája vagy két hét óta: „majd lesz szerdán öröm, Petőfi bácsinak”. Mondjuk neki: miért lenne, még szomorkodik akkor, az édesanyja erővel házasítja, – de a fruskának esze van s nem hiszi. Sokszor vallat, milyen leány a P.[etőfi] bácsi leendő arája, s persze le kell írnunk tetőtül talpig, minden ízét s hajaszálát. Ide aztán kell költészet, mint a Szigligeti „históriai” darabjaihoz. – Laci nevelkedik, mint egy Toldi Miklós, erőben és vadságban – s aligha életrevalóbb Toldi nem lesz ez egy aranyos, mint a másik, a 20 aranyos. Megmondván nekiek, hogy levelet írok neked, Julcsa izenete ez: csókolom a kezét Petőfi bácsinak, hozza el egyszer a feleségét; Lacié pedig már önzőbb: eszem a kis nyakát P.[etőfi] bácsinak, hozza el már a paripát.

     Én pedig, miután ezen utóbbi leveledből látom, hogy eszedre tértél és nem morogsz többé mint a kiskutya, szinte elfeledem előbbi sértésedet, s képzeletemben úgy körűlcsókolgatva, hogy, ha valóban történnék, komámasszony a világért sem csókolna meg, míg három lében meg nem mosdatna – úgy körülnyalva, mondom, és ropogásig ölelve maradok

                                                                       (jelenleg épen viszkető öklű) barátod

                                                                                            Arany János

________________________________

[1] helyesebben
[2] ponyvára
[3] helyszín
[4] lekések a pályázatról
[5] hottentottának
[6] a Hármas Kis Tükörre (egy 1771-ből való népszerű földrajz-történeti tankönyvre)
[7] ejtsd: dömen
[8] holnap: latin, görög, német, angol, francia, olasz és román nyelven
[9] lefényképeztetne
[10] megszégyenítette
[11] megragyásodott, foltos lett
[12] a hitványabbját
[13] a leégett pesti német színházat pótló ideiglenes szükségszínház
[14] Szendrey Júlia
[15] gondolatban
[16] valóságosan