Szalonta, 1847.02.28.

 Kedves pajtásom Sándor!

     Nem veszed tán rossz neven tőlem e megszólítást, mely, ha a hír nem hazud, kedves szójárásod a hétköznapi s gyakran kicsinyző értelemben vett ,barátom’ helyett, s melyet én használni annál inkább szabadságot veszek magamnak, minthogy te – mit, ha nem mondanád is, rég tudok, s műveidből is kilátszik – olyan ember vagy, ki hanyatt vágod magad a ládán’... hanem ezt, persze, csak nálunk falun tehetnéd, mert a pesti szalonokban (isten bocsá’...) láda nincsen. Szóval azt akarom mondani, hogy téged éppen oly eredeti fiúnak képzellek, mint amily eredeti költő vagy; szíved jóságáról, lelked étertisztaságáról addig is meg voltam győződve, míg azt példával nem bizonyítád irányomban. Csak használd, édesem, használd egész kényelmedet; ez a szív, a micsodás, tied; érzelmei rokonok a tieiddel: így nem félhetsz hogy idegen leszesz benne. –

     De hát van olyan filiszteus,[1] ki azt mondja, hogy te el vagy fogulva a költők ellen? Hányadik tette volna azt, irányomban, amit te tettél? Nincs-e légyiója[2] (= legyek összege) a divatlapokba kegyelemképp assentált[3] (tulajdonképp tőletek csípett-lopott) versecskék másolóinak, kik felényit sem tettek volna, mint Petőfi tett? Mi ember az? kérdenék; hol lakik? nemes ember-e? van-e birtoka? diplomája? pénze? hivatala? (o servum pecus![4])… Jegyző s mégcsak nem is megyei rend és szám-feletti, tiszteletbeli? „Pfuj! kéh’mer in die Vaterlandsmorgendämmerung, und schreib’ mer áni Didaskalia áf ihn.”[5] Te nem teszesz így. Fölkeresed rejtekében az egyszerű verselőt, buzdítod, ösztönzöd a rögös pályára s hogy el ne tántorodjék, hogy ne zúgolódjék sorsa mostohasága ellen, baráti kezet nyújtasz neki. Ezt csak Petőfi Sándor tehette, kívűle más senki! Ha írsz Tompának, üdvezeld nevemben. Első megjelenése óta kedvencem ő, mert költ: lelket ír, nem cifra szókat. S ez az, amiben te az én bálványom vagy... azaz voltál, míg még csak imádtalak... most többem vagy, mert most szeretlek is nagyon, igen nagyon. Hm, ez a triumvirátus!… De tudod-e, hogy ama rómaiak egyike mindig gyarlóbb volt s vagy idő előtt elbukott, vagy a többinek játszerévé lőn? Ti már nem lehettek a gyarló: adja isten én se legyek. – Érdemdíjra nem számolok; e két szót kár is, magyarban, összeírni: nem járnak együtt. Azok, kik dús jövedelmet (quasi díjat) húznak, nemigen törik magukat érdem után: azoknak pedig, kik az érdemet kergetik, nem látódik tanácsosnak gazdag jutalmat adni, nehogy, mint az elhízott agár, elpuhúlván nyúl után futni restelljenek. No de se baj! mondom én is. Tűröm a szegénységet; – tűröm a nagy és hosszú képeket is: de emezeknek sohasem hódolok. Néhány kézcsók holmi tiszta (?) kacsókra, néhány cuppantás részeg kortespofákra engem is fölebb vihetne 1 1/2 hajszálnyival: de én undorodom mindeniktől. Amaz által saját erkölcsi jellememet, emez által a népét is megrontani nem akarom. –

     Egy pár szót az eposzrul. Csák és Rákóczi – sőt Dózsa is – megfordult az én fejemben: de ott a nagy bökkenő, a cenzor óna. Dózsát mosolygod talán? hisz tette nem volt egyéb, mint egy kis reakció a természet örök törvénye szerint. Históriában ugyan semmivel bírók harca a vagyonosok ellen: de szerintem elnyomottaké az elnyomók ellen. Istentelen (?) rabszolgalázadás Szent Domingón.

     Ha én valaha népies eposz írására vetném fejemet: a fejdelmek korából venném tárgyamat. Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegyverforgatónak,… a fejedelmet atyának, patriarchának, elsőnek az egyenlők közt. Festenék szabad hazát, közös hazát; megtanítanám a népet, miképp szeresse a hont, melyért eldőde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik. Az a vér szolgavérré sohasem fajúlhatott; mai napig is dacol a zsarnoksággal; azért durva, nyakas, megigázhatlan; de azért merész, őszinte és tiszta is. S e nemes vér, minthogy az egy igaz úr előtt szolgailag csúszkálni nem tuda, szolgává kényszeríttetett: ellenben jöttek idegen földrül, támadtak a haza megnyűgzött idegen népe közül szolgák, s azok lőnek urakká. Eposzt ez utóbbi vér nem érdemel: az elsőnek akkor Homér kellett volna, – most Ossian, ki a fajúlni kezdő ivadékot az elődök erényeire visszaemlékeztetné. E feladatot azonban, a ma élők közül, csak te bírnád meg; én csupán figyelmeztetésűl említettem. Egy ily eposzt, remélem, vérré tanulna a nép s buzgóbban énekelné azt, mint az olasz matróz Gerusalemme liberatáját;[6] a nemesi rend (talán) elszégyellné magát, átvenné a néptől, mint most a népdalokat s lenne a költészet nem csak az „írástudók és farizeusok” hanem a nemzet költészete.

     De hagyjuk ezt. Meglátogatsz, azt ígéred. Jőj el, az isten áldjon meg; az én nőm se nem fest, se nem zongoráz, se nem öltözik tízszer napjában: de Petőfit olvas, jó anya s jó magyar gazdasszony, t. i. amiből van. Majd főz olyan töltöttkáposztát, hogy édesanyád is csak olyat főzhetett s tudom, Pesten, nem ettél olyat, mióta verseid első füzete megjelent. Azt mondják úgy is hogy a nyáron Váradon (tőlünk két állomás) rajzik le a természetvizsgálók gyűlése:[7] jőj el, ha előbb nem, akkor... hiszen valamennyien sem érnek föl veled a természet vizsgálatában. Ők a természet körmeit, haját stb., te lelkét vizsgálod, – s kérdem: melyik nagyobb? Amaz mesterség – ez művészet.

     Azonban elfogy előlem a papír: be kell zárnom levelemet. Bezárom azt azon jó kívánattal, hogy isten adjon neked hosszú, dicső életet, innen is, túl is a síron. Fogadd szívesen nőm viszontüdvezletét, s gyermekim csókjait, kik már is égnek látni azt a jó „Petőfi bácsit” ki azt a szép Kukorica Jancsit írta. Dicsérnek téged „még a csecsszopók is” mondja a VIII-dik zsoltár. – Isten veled! isten veled!

                                                                                        igaz barátod

                                                                                      Arany János sk

                                                                                  szalontai másodjegyző.

___________________________________

[1] itt: pogány, gonosz ember
[2] légiója
[3] felvett, elfogadott
[4] Ó, szolganépség! (Horatius)
[5] Pfuj! menj csak el a Honderühöz és írj rá egy didaskaliát! Didaskaliak: magyarázat
[6] Torquato Tasso: Megszabadított Jeruzsálem (1575)
[7] a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlése