Budapest, 1877.10.22.

Kedves barátom,

     Miután te szerkesztői dolgodat a baráti érzelmesség terére vitted: kénytelen vagyok én is abból a hangból válaszolni.

     Elmondtam neked szóval, miért nem akarok legujabb költeményeimmel a nyilvánosság előtt fellépni. Ha te még is most irásban kivánsz tőlem testimonium paupertatist[1] – nem örömest bár: megadom.

     Tudod már, mi vitt engem közelebb a versfaragásra. Szemem annyira rosz, hogy régibb töredékeimen, melyeket ujra meg ujra olvasnom, a vezérfonalat, tervet, részleteket ujabb tanulmányok által összekötnöm, kiegészitnem kellene, – nem dolgozhatom. Aristophanesnél szinte a szöveg és forditás gondos egybevetése, a commentárok, jegyzetek bő tanulmánya, kritikai egybeállitása volna szükséges:[2] ily munkára az én szemem képtelen. Hivatali „szabadságom” kezdetével tehát arra a gondolatra jöttem, hogy unalmas időm röviditése, egyszersmind a helyzetemből folyó leverő gondok enyhitése végett, ötleteimet jól roszul versbe foglaljam s igy magamnak egy kis szellemi commotiót[3] szerezzek. Ehhez nem kellett sok nézés; kezemben irón és papir, s olykor egy-két sornak papirra tétele, a mint a gondolat a formába ömlik. Tetszett ez a játék; könnyen és szabadon dolgoztam, mert közönségre való tekintet nélkül felvettem, sorra megénekeltem beteges élményeimet, panaszaimat, öreg korom apró emlékezéseit stb., melyek, nem bánom, ha holtom után nyilvánosság elé jutnak, de most azokkal föllépni eszem ágában sem volt. Talán gondoltam olyan formát, hogy ha egy kötetkére való gyül össze, kézirat gyanánt, saját költségemen, kiadom vagy 100 példányban, s barátim, rokonim közt emlékül osztom el.

     Azonban te szelét vetted a dolognak és nem nyugodtál, mig szerzeményeimet meg nem ismertettem veled. Most bekövetkezett, a mitől féltem: az ostromlás, hogy adjak a Szemle[4] számára verseimből. Megmondtam, mitől félek, ha kérelmedet teljesitem: és az, ugy sejtem, már is bekövetkezett. Az a szűkkörű nyilvánosság is, melynek eddig átengedtem e versecskéket (kivüled még Laczi olvasgatta), kétkedővé tett legjobbnak hitt darabjaim értéke iránt. Nem bizom többé magamban, itéletemben; s ezzel megszűnik a lehetség, hogy elkezdett munkámat folytassam, hogy csak egy ujabb költeményt is irhassak (a minthogy egész októberben egyet sem irtam); minden sornál, melyet kezdeni akarok, kivont karddal áll előttem: „vigyázz! nagy közönségnek irsz, melynek izlése már nem az, a mi volt anno 48. és te sem vagy az, ki akkor voltál!” Szóval, poétai utolsó fellobbanásom rövid véget ért, s én visszasüllyedhetek a tétlen semmiségbe és unalomba, melyből menekülni akartam. Még nagyobb, azaz teljes nyilvánosság csak növelni fogja bennem ez érzetet; s tisztán tudom előre, hogy ha ezek közölve lesznek, két sornyi költeményt sem fogok többé kigondolni, vagy papirra vetni.

     Mindazáltal, mert baráti érzelmeimre hivatkozol, hát legyen meg; de nem a mint te szabtad feltételeidet.

     Azon kezdem, hogy nekem honorarium – se kétszáz, se két forint – nem kell. Nem azért dolgoztam. Arra se kötelezhetem magam, hogy 5 már most kiválasztandó darabot rendelkezésedre bocsássak. Hanem „esetről esetre” való politikát űzzünk. Gyere most, és válaszsz, – azaz, tán Laczi izlését is figyelembe véve, válaszszunk együtt a januári számra egy darabot, s ha az megjelent, és meglátom mikép fogadják, akkor a következő számra megint egyet, és igy tovább. Hanem a választandó költeményt (a mennyiben nálam tisztázva még nincs) bizony magadnak kell a kapcsos könyvből kiirnya, mert én, mint láthatod e betükből, már e hosszu levél irásában is egészen megvakultam.

Budapest, 1877. oct. 22.

                                                                                                              igaz barátod

                                                                                                              Arany János

__________________________________
[1] szegénységi bizonyítványt
[2] Arany 1871 és 1874 között lefordította Arisztophanész 11 vígjátékát; ezek három kötetben jelentek meg (1880˗1881).
[3] izgalmat
[4] Budapesti Szemle