Oberfrank Pál 1964. május 3-án született Budapesten. A Piarista Gimnáziumban tanult, ahol a diákszínjátszókör előadásainak rendszeres szereplője volt. Édesapja példáját követve érettségi után a Külkereskedelmi Főiskolán folytatta tanulmányait. 1986-ban diplomázott áruforgalmi szakon. A főiskolás évek alatt kiválóan megtanult angolul és franciául. Ekkor ébredt rá, hogy ő tulajdonképp színész szeretne lenni. Ezért egy évig a Nemzeti Színház Stúdiójában tanult Bodnár László utolsó tanítási évében, hogy elsajátítsa a színjátszás alapjait. 1987-ben sikeresen felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, Marton László osztályába került. 1991-ben a diploma megszerzése után a Vígszínházhoz szerződött, melynek tizenhét évig volt a tagja. 2008-ban hagyta el a Vígszínházat és szabadfoglalkozású színművész lett. A színjátszás mellett hasznosította kereskedelmi ismereteit is, a Piarista Tartományfőnökséggel szerződésben két volt diáktársával beindította a Rendház épületében a Pilinszky János Irodalmi Kávéházat. 2010-ben Veszprémbe ment, ahol megpályázta az igazgatói posztot, amelyet el is nyert, így 2010. január 28. óta vezeti a Petőfi Színházat. Műsorpolitikájában igyekszik ötvözni a népszerűt és a klasszikust, hogy a közönség minden rétegét meg tudja szólítani. Nemcsak színművész, színiigazgató, hanem rendezéssel is foglalkozik: elsősorban a zenés darabok színpadra állítása érdekli. A Nagykovácsi Alkotóművészek Egyesületének alapító tagja. A helyi értékek megőrzéséért folytatott munkájáért 2012-ben Nagykovácsi díszpolgárává választották.

2013-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2014 óta a Kaposvári Egyetem Színművészeti Intézetének keretei közt tanít, mint az intézmény adjunktusa.

A Könnyű Esti Sértés színészzenekar és a magyar színészválogatott tagja.

„Takáts Ervin, osztályfőnököm Piarista Színpadán éltem át először azt a furcsa titkot, hogy beléptem a színpadra, és István királlyá, Pázmány Péterré váltam. Beleremegtem az élménybe máig hatóan, és később is reszketve néztem a színházba érkező, még civil ruhás színészeket, amint a művészbejárón a színházba léptek, és nem értettem, csak csodáltam a változást, amikor a színpadon kosztümben megpillantottam őket. Ezért féltem a színháztól, a főiskolától, és csak akkor mentem el felvételizni, amikor már nem volt más választásom.”