– Válogatás három évszázad recepciójából –

            „"[…] Arany énelőttem a multat képviseli, mit a költő-müvészre következőleg kisérlek alkalmazni. Ama nemes, igénytelen természet, mely Arany müveiből kitükröződik, azt mutatja nekem, hogy az ő lelkének nincs oly vérmes érintkezése a jelen dolgaival, a napi eseményekkel, hogy az előtéren igyekeznék foglalni állást. Ő mintegy a szinpad mögletében megvonúlva szereti elmulva látni. Az elrebbenő jelenetek ott lesznek előtte érdekesekké, mikor a távol kékjében már-már elenyésznek, mint a vándor darusereg. Ő kíséri a történeteket, míg lelkében mint fényhagyta tünetek, árnyékrajzok iródtak le és szülemlik velök. Az emlékezés leányai, a muzsák ünnepe kezdődik.

            Ilyen, a multon maradó vagy mindent elmulni hagyó szellem már előjoggal bir, nem lenni zajosnak, inditványozónak, rombolónak. Megvárja, míg elveszti élességét a jelen, és mint esemény zománcot nyer a multban […] Előtte nem az bir vonzó erővel: hogy lesz, mint lesz, hanem elfogadja, mint bölcs, a valót, vagy Istenre hagyja mint a jó keresztyén. A való ekép, úgyszólván, be van végezve, körrajzai készek, biztosak, míg az ellenkező idomu elmék zivatarrá verik föl a fuvalmat, szenvedéllyé a vágyat, és ezért vonzóbb, ha nem kielégítőbb is hatásuk.”

(Erdélyi János: Arany János kisebb költeményei, Pesti Napló,1856, augusztus 26.)

            „Általában Arany compositiója oly számított s mégis mesterkéltség nélküli, oly népies s mégis művészien tiszta, oly takarékos s mégis teljes, hogy e tekintetben szépirodalmunk semmi terméke a versenyt azzal ki nem állhatja.

            S engem nemcsak az lep meg, a mit ő Ilosvaitól átvéve, egy tökéletes egészszé alakított; hanem az is, a mit, bár kész anyagként ajánlkozék, költői beszélyéből egészen kizárt. Mert e kihagyások szintugy bizonyosságai öntudatos és kritikai fölfogásának, szintúgy jelölik a lángésznek a hideg áttekintéssel való szövetségét.

            Az expositio hibátlan szervezete önként hozta magával a tökélyes megoldást is. Mert Arany Toldijában csak egy intrigue van, s az ilynemü munkáknál természetes, hogy a vég kifejlődésének minden föltételei a cselekvény jól kiszámított meginditásától függenek.

            […]

            Általában Arany az egyénítést nagy tökélyre vitte […] nála a jellemek nem leiratnak, hanem cselekvésbe téve nyilatkoznak, drámaibban, mint sok drámaírónál, ki mozdulatlan személyeiről bőven elmondatja: milyenek, vagy őket bőven beszélteti, mert nem cselekszenek. S ez a drámai módja a jellemzésnek tünteti ki e művet legtöbb költői beszélyek közt s kölcsönöz neki oly élénkséget s friss mozgékonyságot, milyen a költemények e nemében ritkán tapasztalható.”

(Kemény Zsigmond, Tanulmányai, II., Ráth Mór, Pesten, 1870, 180, 190.)

            „Nálunk, Arany ideje előtt, a regeképeket rend szerint románczoknak, a románczokat rend szerint balladáknak nevezték, gyakran a költői elbeszélést is ballada névvel ruházták föl, de igazi balladáink pedig, kivált műköltészetünkben, nem is voltak […] Költőinket először nevezetesen Kisfaludy Károlyt és Kölcseyt, Bürger, Schiller, Goethe regedalai indították balladaszerű alkotásokra, ezek azonban csak külső alakjoknál fogva mondhatók balladáknak, lényegök szerint költői elbeszélések és regeképek. Népies és magyaros zamatjok nincs. Czuczor és Vörösmarty kisebb elbeszélő költeményei már magyarosak, de szintén inkább románczok, regeképek, vagy épen tiszta fajú epikai elbeszélések, mintsem balladák. Garay, a nibelungi strófa meghonosítója, kinek költészetén főleg Uhland hatása tapasztalható, legszaporább írónk a kisebb epikában, de ő is határozottan románczos. Bajza leginkább regeképeket, Eötvös, Erdélyi, Nagy Imre, Papp Endre, Sárosy, Tárkányi költői elbeszéléseket nyujtanak. A népies naivság hangja Tompánál és Petőfinél már tiszta eredetiségében megcsendül, de nincs bennök elég tárgylagosság és drámai erő, hogy balladát alkothassanak, s epikai műveik nagyobbrészt költői beszélyek, életképek, regeképek. Az igazi magyar balladát, a népballada alapján, Arany teremté meg [...]”

(Greguss Ágost, Arany János balladái, Budapest, 1877, 14-15.)

            „Valóban Aranyt már fölléptekor nem hiú érdek, hanem a hazafiság és művészet becsvágya lelkesítette. Részt akart venni abban a küzdelemben, mely újjá szülte a magyar irodalmi és politikai életet, s midőn veszni látszott, vígasztalni, éleszteni óhajtotta megtiport nemzetét, föltárva dicső múltját, megzendítve üldözött nyelve bájait, s a művészet nagyobbszerű alkotásaiban mintegy megtestesítve még meg nem tört szellemét, Ez volt élete czélja, éjei álma, napjai küzdelme.

            [...]

            Arany utolsó nagy képviselője azon nemzeti iránynak, mely költészetünkben egy félszázad alatt teljes kifejlésre jutott. Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Petőfi, Arany széles értelemben mind ugyanegy korszak szülöttei s csak a fejlődés különböző stádiumait jelölik.

            [...]

            Ki más az ő Eteléje, mint pusztáink fia, vezérré, királylyá fejlődve, emelve? S vajon Etellak nem hasonlít-e némely alföldi városhoz, melynek házai megkövült sátrak s utczái sátorközök? Etele lakomája, minden királyi fénye mellett is, nem juttatja-e eszünkbe a magyar nép lakodalmi ebédjeit és Czerkó tréfái nem hasonlítanak-e vőféjeink szokásaihoz? [...] Nagyobbszerű minden s lényegében mégis ugyanaz, a mit magunk is láttunk és tapasztaltunk. Ki más Toldi, mint udvarházaink valamelyikének elparlagiasodott szülötte, egy egész pórsuhancz, a ki nagyobb hivatást érez kebelében, elzüllik falujából s becsülettel tér haza? Összeveszése bátyjával, bujdosása, búcsúja anyjától s az öreg cselédtől, mulatozása a csapszékben, nem újulnak-e meg sokszor falvainkban? Nem ismer-e Magyarország minden vidéke egy-egy Toldinét, egy-egy régi szabású nemes asszonyt, kinek szerető szíve folyvást remegve kíséri fia sorsát, a ki anyai hiúsággal öleli, csókolja, midőn sorsa jobbra fordul, s a ki egész szigorúsággal lép föl, őt korhely pajtásai között találva?”

(Gyulai Pál: Arany János emlékezete, Budapesti szemle, 1883, LXXXIII. sz., 273, 275-276, 288-289.)

            „Arany tán a legérzékenyebb a magyar költők közt […] A nagyon érzékeny emberek rendesen nem alkalmatosak a cselekvésre: finom belső szervezetök kifárad a tervezésbe, az elhatározásba, még mielőtt a tetthez értek volna […] Arany is merően szemlélő, contemplativ természetű: a gyors elhatározás, a tett nem az ő osztályrésze.

            […]

            Nagyon érzékenynek és gyöngédnek lenni, annyi mint szerencsétlennek lenni. E beteges érzékenység mind erősebben fejlesztette Aranyban a búskomor hajlamot, melyet még más körülmények is növelnek […] idegrendszerét megtámadó betegsége, hazájának elnyomatása az absolutizmus járma alatt, leányának és Petőfinek korai halála – mind legörnyeszti és felkelti életének és […] költészetének állandó hangulatát, a szelid, csendes mélabút.”

            […]

            Művész sohse volt korlátlanabb ura művészete eszközének, mint Arany a magyar nyelvnek. Magyar nyelvalakok, melyek századok óta föld alá voltak temetve, vagy csak a nép száján élve, magyar költeményben még sohasem fordúltak elő, egyszerre csak költői szárnyra kelnek, színt öltenek, hangoznak és illatoznak. Arany a magyar nyelv legnagyobb ismerője; bizonyára minden mondatot magyar idiotismussal tudott volna kifejezni.

            […]

            Arany a magyar nyelv minden szabályát tudja alkalmazni, de egyszersmind minden szabadságával él. Nyelvében a lehetetlennek látszót lehetővé teszi; szabadon csapong, felbont […] minden nyelvtani rendet, megszeg látszólag minden szabályt és magyaros marad.

            […]

            Petőfi és Arany – a mennyiben szellemi életünk áramlataiból a jövőre következtetnünk lehet – a legnagyobbszerű költői tünemények, melyeket Magyarország valaha létrehozott. Lesznek még nagy államférfiaink […] lesznek hadvezéreink, kiknek homlokán Hunyadi örök babérja újra virúl; tudósaink, kik felfejtik a természet és a múlt idők titkait […] de költőink, mint Arany, mint Petőfi, alig születnek többé. Az év csak egyszer tavaszodik. Petőfi meg Arany egy páratlan művelődési phasis képviselői; korszakukban még meg volt a régi magyar élet költészete és eredetisége, de egyszersmind meg volt már a magasabb európai kultúra lendülete. Ehhez járult, hogy épp ez a kor nagy nemzeti czélokért küzdve egyszerre a lelkesedés és  a conservativismus kora volt; láthatárán sok volt a fény és sok a meleg egy időben.”

(Riedl Frigyes: Arany János, Budapest, 1887,  16, 17, 18-19, 256, 264, 276.)

            „Arany János hátra hagyott iratainak s levelezésének közlése még nincs befejezve; nem is általában ezekről akarok szólni, hanem azon költeményekről, melyeket a költő »kapcsos könyve« rejtegetett. […] E sohajos, panaszos költeményekben mintha a tamburáról egymás után pattannának le a húrok; csak egyetlen egy marad végig fölvonva, az elégiai fájdalomé, s ezen is nem mesterségét mutatva jár az énekes »gémberedő« ujja, hanem egy pontra nehezülve nyugszik; mindig ugyanegy  méla, rezgő hangot hallat, melyet aztán a lég  lágyan tovább visz. E költeményeken nem szabad tompa érzéssel átsurranni; első sorban nem is a költőt kell keresnünk bennök, ki annyi más művében mutatta teljes erejét, hanem az embert, az öregedő embert, kiben az elmúlás gondolata kísért, melyet hol fájós érzéssel, hol megadó humorral dédelget, beczéz s a maga mulattatására,  pillanatnyi könnyebbülésére megénekel.

            […]

            Élte végén Arany ez őszi, fájós,  »ne nyúlj hozzám«-hangulatba a szó szoros értelmében beszövi magát. Minden érzelmi nyilatkozatán ott az a fínom fehér szál, mely szép októberi napon a fák ágaira, az út sövényére fonódva, a levegőben röpked. S a mint zárkózott kedélye a bánatos sorokban mintegy utolsó illatát lehelve, megnyílik: tekintete is főleg oly jelenségeken akad meg, melyekben ez a hangulata természetes viszhangra talál. Sétáján egy lepkét pillant meg, nem »fénylemezűt«, hanem egyszerű, zöld lepkét, »kopott köntösűt«, mely mint hulló  levél, az út porán libeg. Arany melancholiája azonnal játszani kezd a kis állattal, egyesül vele s a természeti kép keresetlenűl hangulatának kifejezője lesz. Másszor egy gyékényes, abroncsos alföldi szekeret pillant meg a város utczáin, a mint »három egér« húzza; ez a látás fölfakasztja többi érzékeit is; érzi a friss szénaszagot, s ezzel belopódzik képzelmébe a boglyákkal rakott rét s »sajogni kezd benne az érzet«, hogy elhagyta a mezőt, a szabad természetet, s hogy puszta álom marad számára az a »csöndes fészek zöld lomb árnyán, hol a dal szabadon megfoganhat«.”

(Péterfy Jenő, Arany János Őszikéi, Budapesti szemle, 1888, ötvenharmadik kötet, 152, 153, 155-156.)

            „A mint a dolgot most egy évtized múlva látjuk, tévedés volt Petőfi és Arany költészetét túlnyomóan a népiesség szempontjából fogni föl.

            […]

            Szünjünk meg hát Petőfit és Aranyt egyébnek, mint pusztán költőnek nevezni; se többet, se kevesebbet nem érdemeltek, s ha az egyik kevély volt e nagy czímre, a másik szerénységében nem kiván melléje epithetont, itt legföllebb a valódi szót tartanám méltónak hozzá, ha fölösleges nem volna.

            Arany J. igaz, ritka tünemény; de nem azért, mintha öntudatlan, hanem épp azért, mert öntudatos művész, nem azért, mintha népköltő volna, hanem azért, mert költő, és a költők ritka tűnemények.”

Salamon Ferenc, Arany János és a népiesség=Uő, Irodalmi tanulmányok I. Budapest, 1889, 23, 32.

            „A jó szerkezet azt kívánja, hogy a költemény összefüggő egészet képezzen. Összefüggő egészet akkor képez az elbeszélő költemény, ha az egyes események nemcsak egymás után következnek, hanem egymásból folynak; egymással nemcsak külső, időbeli, hanem belső, okbeli kapcsolatban állnak, mely szerint az egyik esemény oka a másiknak, ez, mint okozat vagy következmény, ismét okává válik egy harmadik eseménynek s így tovább. Hasonlít az ily összefüggő egész oly lánczhoz, melynek szemei mind egymásba fogódznak, míg az a mű, melyben az események közt nincs meg az ok és okozati összeköttetés, olyan, mint a kapcsolatukból kivett, egymás mellett fekvő külön  lánczszemek sora. Tehát mindennek, a mi az epikai költeményben történik, végbe megy, a mit a személyek cselekesznek, okának kell lenni, vagyis a költő mindent elegendőkép indokolni, motiválni tartozik. A kellő indoklás, motivatio hiánya a mű szerkezetének rovására esik, mert gyengévé, lazává, szakadozottá teszi. […] »Toldi« szerkezetén e tekintetben sem találni kifogásolni valót. Benne az egyes események, egyes részek a legszorosabb okbeli kapcsolatban, szerves (organikus) összefüggésben vannak egymással, nemcsak egymás után, hanem egymásból következnek. […] Vétség volna már a jó szerkezet ellen, ha pl. az V. énekben  az volna elbeszélve, hogy Miklós hazafelé mentében rá talál lépni egy farkasfészekre, a rárohanó farkasokat megöli, aztán folytatja útját hazafelé; mert akkor a farkasviadal egy összefüggéstelen, különszakadt rész volna, melyet az egésszel semmi szál nem kötne egybe.”

(Toldi. Költői elbeszélés Magyarázta Lehr Albert tanár, Tizenegyedik kiadás. Budapest, Franklin-Társulat, 1896, 33, 34.)

            „[…] az ellentét Petőfi és Arany között tényleg megvan; de lényegesen más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a beteges, abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár. […]            A faculté maitresse Aranynál valami előkelő szenzibilitás, amely a külvilág minden behatását mély és múlhatatlan sebnek érzi. A benyomás ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben és a lélek folyton gazdagodik a múlttal, az egész múlt tovább élvén benne […] Az ily arisztokrata lélek nem viszi sebeit a piacra. Sőt a költészet neki voltaképpen csak menekvés a valóság  kínzó, sebző világából, mely iránt haj! nagyon is eleven érzéke van és érzékenysége […] lírája sem közvetlen benyomásokat ad, hanem emlékekből táplálkozik és diszkréten fátyolozott líra. S ugyanezért költészete leginkább epikai. S ámbár ez epikai költészet mélye csupa titkolt és eltagadhatatlan szubjektivitás, megjelenése mégis egy realista, sőt naturalista költészet megjelenése […] Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség […] Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.

(Babits Mihály, Nyugat, 1910, III. évfolyam, 22. szám,  1584-1585, 1585, 1585-1586, 1586.)

            „Az ő lelki élete két pólus között hányódott egész életében: minden meglevőhöz makacsul ragaszkodó konzervativizmus az egyik, a mindenünnen elkívánkozó s minden helyzettel elégedetlen sóvárgás a másik. Az a szalontai levegőből szivódott belőle, ez családi öröksége volt. Amaz termette eszméit, a világról való fogalmait, morális állásfoglalását, emebből költői természete, alkotó módja, lényének művészi kiélésre szorító belső feszültsége sarjadt […] Az élettől, a nagy, döntő elhatározásoktól irtózó félénksége a szegénységben, megalázott helyzetben eltöltött gyermekkor maradványa, ép úgy minden tekintély előtt meghajolni kész szerénysége. Akit a gyermek maga előtt látott,  az majd mind több, nagyobb, tekintélyesebb volt, mint ő és hozzátartozói, az emberekkel való érintkezésnek ezt az attitudejét rögzítette meg lelkében az idegalkatában rejlő, veleszületett tartózkodás és félénkség, az eredendő energia-hiány, rendkívüli érzékenysége pedig zárkózottá tette mindenkivel szemben.

            […]

            Az öröklött képzelődő természet, az önbizalom hiánya épp úgy oka annak, hogy oly későn, harminc éves korában jutott el maga megismerésére és a tehetségéhez méltó alkotásra, mint az a levegő, amely Szalontán körülvette. Soká és nehezen s akkor sem teljesen és fenntartás nélkül tudott ráeszmélni a maga originalitására s az originalitáshoz való jogára. Mintaképeket látott maga előtt: nemcsak fiatal korában, de később sem tudott teljesen szabadulni a mintaképektől, nem mert teljesen fölébük emelkedni. Sohasem tudott eljutni az egészen szabad és merész alkotásig, mindig kellett neki valami előzmény, példakép, kívülről jövő serkentés. Élete fogytáig mindig egy kicsit tanítvány maradt a világirodalom nagyságaival s a magyar tradicióval szemben. Invencióját is ez a bátortalan szerénység bénította meg, – sohasem lett volna bátorsága a minden mástól független, minden előzménynyel szakító alkotásra, sem teljesen új, soha nem látott, minden hitelességi alap nélküli kitalálásra. Természetének ebből a félénkségéből, invenciójának ebből folyó röghöz tapadtságából, tudjuk, elvet csinált, az epikai hitel elvét, amely amilyen kitűnő kulcs az ő kitalálási módjának megértésére, épp olyan kevéssé fogadható el általános érvényű esztétikai princípiumnak.”

(Schöpflin Aladár, A fiatal Arany, Nyugat, 1917, 5. sz., 427, 428.

            „A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak. Minden epocha feléje utazik, s az évekkel új és új távlatok bukkannak fel. Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: »Toldi írójához elküldöm lelkemet...« Mi az Őszikék írójához küldjük el lelkünket. E szenvedő és daloló aggastyán előtt teszem le az új magyar írói nemzedék alázatos és forró hódolatát.”

            „Nem ismerek az egész földgolyón nagyobb művészt Arany Jánosnál, sem az élők, sem a holtak között. Az ilyen megállapításokat általában felelőtlennek, gyermekesnek tartom. Mégis le kell most írnom, mert ezt érzem. Van némi összehasonlítási alapom is. Hat-hét nyelven olvasgattam a világ legnagyobbjait. Soha nem találkoztam még költővel, aki a nyelvvel ily csodát művelt volna. Nála nyelv és érzés, eszköz és cél, szándék és kifejezés döbbenetesen egy. Valahányszor egy szót használ, az más színt, árnyalatot kap, mint a közbeszédben, valami varázst, mely addig nem volt benne, erőt vagy bájat, zengést vagy selypítést, vagyis eltolja a költői-képzeletes sík felé, s ez a boszorkányosság, mely minden irodalmi alkotás lényege, titkos mivolta. Ő maga a magyar nyelv […] Gyakran jut eszembe Péterfy Jenő kijelentése. Mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.”

(Kosztolányi Dezső, Nagyváradi Napló, 1917. március 25, Pesti Hírlap, 1930, november 16.)

            „Nála az elmélet nem szűli az ihletet, hanem szabaddá teszi számára az utat, ellenőrzi: igazán elég erős-e alkotásra, lenyesi a képzelet fattyúhajtásait, az alkotás műveletére irányítva az egész figyelmet […] Ennek köszönhető, hogy Arany mindegyik művének saját hangja, saját jellemző egyénisége van s a forma és előadás  csodálatosan összhangzik a mű lelkével. A hangból, a mű lelkéből fejlik ki a mű egész organismusa. Innen van, hogy nincs két egyforma hangú balladája, hanem mindegyik külön művészeti egyéniséget képvisel. Innen van, hogy nagy alkotásaiban is más-más a hang és a forma s a tárgyhoz és az író időszerű hangulatához igazodik.”

(Négyesy László, Arany művészete és elmélete, Budapesti szemle 1917, százhetvenedik kötet, CDLXXXVI. sz., 358.)

            „A Kazinczy-féle nagy nyugati iram hagyományait ez a korszak: Petőfi, Arany, Gyulai nagy félszázada volt hivatva meggyökereztetni, nosztrifikálni. Vállalta és meg is cselekedte. Európaiság és gyökeres magyarság, művészeti és erkölcsi eszmény a klasszicitás tökélyével ragyog műveikben. Lángelme és nagyobb műveltség e lélekemelő korban nem kiröpülni vágyott természetes légköréből, hanem megmunkálni műveltsége hazai talaját. Teljes tudatossággal iparkodott magához nevelni közönségét, melyet a megelőző »fentebb« irodalmiság illetetlen hagyott. S bár művészi tökély és költői eredetiség tekintetében a legfelső polcon állott, meg tudta értetni magát az igénytelenekkel, a műveltség kisdedeivel is; a nagy lelkek erkölcsi érzékével hajolt le hozzájuk, hogy részeltesse önnön javaiból. Ez volt a sokat hánytorgatott »népiesség« nagy nemes értelme: termékenynek  ígérkező s elvégre higgadt megállapodás saját forrásaink mellett a százados iramban; történeti egyéniségünkhöz igazítása az európai szerzeménynek; huzamosnak tervezett s hatékonyságra számítható érintkezése a művelt irodalmiságnak a nevelésre szoruló olvasó közönséggel. A népiesség, oly értelemben, mint nálunk kifejlett: magyar specialitás; nem múlékony demokrataság, nem merő romantika, nem színvonal-ejtés, nem puszta naivkodó divat, hanem irodalmunk fejlődéséből és reális szükségleteiből kiserkentett nagy nemzeti gondolat, melynek, mint minden, magyarságunkat konzerváló irodalmiságnak legtudatosabb értője s megvalósítója maga Arany János.”

(Horváth János, Aranytól Adyig, Budapest, 1921, 8-9.)

            „Értelmében az idegenek előzékenységével vállalta a társadalom konvencióit, ösztöneiben azonban sohasem vállalhatta őket, mert nem hitt bennük. Őt nem a lázadás, hanem a világra hozott reménytelenség zárta ki a társadalomból. Ez a reménytelenség egyforma messze áll a tüdővészes költők elvi pesszimizmusától s a valóságrágalmazó naturalizmustól. Az ő pesszimizmusa nem értelmi, hanem szemléleti. Egy nagyobb gravitációjú föld a lelke, mely felé a dolgok reménytelenségük súlyával esnek.  […] Órjás ő, aki kinőtt az emberek reményei közül. Nehéz, brutális erejében zavart, lelke láthatatlan földrengéseivel vívódó […] Kevesen figyelték meg a humorát. Összetévesztik vele öreguras, szelídmosolyú reflekszióit. Arany humora nehézkes, szögletes, durva, de van benne valami nyers igazság, társadalmon kívüli, mondhatnám társadalomalatti erő. Testi fogyatkozásukban, eltorzulásukban támadja meg a dolgokat, s hallgatagon magát is belevonja ebbe a torzulásba […] Képzelete is félhomályban dolgozik […] legszebb képeiben a szellem ellenőrző rétegeinek pillanatnyi bénulását érzem a mélyben lefolyó felfedezéssel szemben. Benne is, mint Shakespeareban, van egy jó adag szürrealizmus.

            […]

            A forradalom megbukik, s az összeomlás megnyitja e kveruláns erők számára a zsilipeket. Vörösmarty beleőrült a veszteségbe, Arany az idegen légkörből saját televényébe került. A negyvenes évek tündértavasza az volt neki, ami mai, mogorva magyaroknak a párizsi utazás. Most otthon van […] A reménytelenség sötétjébe vetíti ki legigazabb vízióit. Aranynak a forradalmat követő négy-öt év a legtermékenyebb korszaka.”

(Németh László: Arany János, Protestáns szemle, 1932 / 11. sz.,  577-578, 581.)

            „Férfiat énekelek, ki sokat s nagy messze rikoltott.

            Sőt tett is valamit, (kártyára kivált.)

            Így kezdődik Arany János legelső költői műve, »Az elveszett alkotmány«. Szatírikus hősköltemény hét énekben. Százötven nyomtatott oldalon.

            […]

            Korunk szociális és tiszta emberi hangja ez. Ezekben a sorokban jelenik meg először az a szociológiai szemlélet, amely csak most, szinte száz év mulva nyert polgárjogot Magyarországon.

            Az ember nem is érti a falusi kis segédjegyzőt, aki ennyire megelőzte korát. Ki ez az ember, aki így merészel s tud szólani.

            […]

            Később is tele van humorral, de humorának soha többet nincs olyan leütő ereje, nem támadja az életet, az élőket, a társadalmat.

            Ez az egész írás nem fedi Aranyt és ő nem fedezte fel ezt az irányt. Elejtette. Visszavonult. Megtorpant és elbújt a bölcs hallgatás és még bölcsebb bölcsesség sáncaiba.

            Soha többet egész életében a közélet kritikáját nem gyakorolta,

            […]

            Szegény Arany, a legbátrabb ember tudott volna lenni, ha mert volna, de nem mert. Nem mert, mert szegényt megijesztette az élet.

            […]

            A Toldi-trilógia, a Buda halála, a balladák és kisebb költemények költője végeredményben egy konstatáló költő. Nincs jelen az eseményekben, lezárt dolgok azok az ő számára, amelyekre a közérzés által ráparancsolt lelkesedéssel tekint föl. Vallása talán mélyebb az egyházi vallásnál, hazafisága tisztultabb a közhatalom által diktált hazafiságnál: az élet tragédiás szemlélete kozmikusabb, mint a bíróságoké.

            És mégis sohasem lépi át azt a határt, amelyet az egyház, a politika és a törvény engedélyez.

            Elfojtja érzéseit, elfojtja gondolatait, elfojtja életét.”

(Móricz Zsigmond, Arany János írói bátorsága, Nyugat, 1931, 24. sz., 614, 615, 620, 621.)

            „Ha az ezeregyéjszaka dzsinjei egy nap felkapnák Magyarországot és elvinnék a távolabbi egekbe, úgy hogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidosát. Minden szál hozzávezetett és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja. Vörösmarty, Petőfi, Ady költészetében van valami csodaszerű, – Arany Jánost matematikailag le lehetne vezetni az előzményekből és a magyar adottságokból. Ha van értelme szellemi jelenségekkel kapcsolatban gyökerekről, szerves fejlődésről beszélni, Arany Jánosról lehet ezt mondani. […] Benne teljes szintézisre jut népi realitás és nemesi história, a romantikus hagyomány és a Petőfi-féle vivmány. Hite szerint kálvinista, de megértője és kifejezője a katholikus középkor lelkének. Átéli és magáévá teszi a XIX. század kétféle nemzetfelfogását: az optimistáét és a pesszimistáét. Legmagyarabb költő lévén, oly nyitva áll a magyarsággal összeegyeztethető szellemi áramlatok számára, oly sokat tanul Nyugat legnagyobb mestereitől, mint senki más.”

(Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet II. Erdélyi Szépmives Céh, Cluj-Kolozsvár, 1934, 72-73.) 

            „[…] ebben az emberi mértékkel mérve szinte tökéletes, még hozzá: erkölcsi alapjaiban  tagadhatatlanul a biblián nyugvó életben van mégis egy nagy fogyatkozás, az emberi élet egyetlen pótolhatatlanul nagy fogyatkozása: hiányzik belőle az Úr Jézus Krisztus. Vagy legalábbis nem foglalja el benne azt a helyet, amelyre ő minden emberi életben igényt tart.

            […]

            Ha megpróbáljuk magyarázatát adni, miért szorul ennyire háttérbe a költészetében a Szentháromság második személye, a Fiú, a megváltó Isten, nem találunk rá egyéb feleletet, csak ezt az egyet: azért, mert a szívében sem foglalhatja el azt a helyet, amely […] jogosan minden szívben őt illeti: a legelső helyet, a királyi trónt.

            […]

            Egész életében harmóniára éhezik és szomjúhozik. Ez bűvöli meg »főleg a hellén alkotás csuda-bájá«-ban; ennek a titkát keresi, kutatja olthatatlan epekedéssel a világ legnagyobb költői remekeiben […] S míg ezen a – minden emberi nagyszerűsége mellett is – részleges, mulandó, tökéletlen, emberalkotta harmónián  csüng a tekintete, nem látja meg a világ örök, nagy, tökéletes harmóniáját Isten testet öltött megváltó szeretetében: az Úr Jézus Krisztusban.”

(Dr. Podmaniczky Pálné Vargha Ilona, Arany János és az evangélium, Budapest, 1934, 19, 20, 21.)

            „Jó volna már egyszer tényként leszögezni és nem feszegetni többet: irodalomban és művészetben soha sincs, mert nem is lehet elég evangélium. Egyáltalán semmi evangélium nincs benne, még akkor sem, ha véletlenül evangéliumi tárgyat választ. Azáltal szűnt meg a lehetőség is számára, hogy köze legyen az evangéliumhoz, mert költő vagy művész műve formájában szól a közönséghez.

            Minden műalkotás szimbolikus nyelven fejezi ki magát s már ezért szükségszerűen más, mint az evangélium szimbólumai, a víz, a kenyér és a bor. Amely pillanatban valamelyik lélek számára életté váltak az evangélium szimbólumai, már nem költő az a lélek többé. Amely pillanatban »mű« születik egy lélekben, már – szerzőnk szavait idézve – »hiányzik belőle az Úr Jézus Krisztus«. Más a művészet szimbolum-világa és valami egészen más az evangéliumé.

            Ne keverjük össze a kettőt. Hiszen maga az evangélium tiltakozik ilyesvalami ellen […] Arany János költészete nem is akar más lenni, mint ami a rendeltetése: tükör által homályosan mutatni azt, amit csak »akkor« láthatni színről színre, mikor a teljesség már valóságosan is bekövetkezett.”

            „Arany János magyarsága úgy lát, úgy ítél, úgy beszél és úgy muzsikál, ahogy a valóságban, nem ezer esztendő óta, hanem Isten tudja milyen régen, még Ázsia pusztáiban már, a történelemelőtti korok időtlen időitől fogvást az örök magyarság látott, ítélt, beszélt és muzsikált […] Lemegy a nap a Kur vizének partja mellett. Arany János ezt a hajdani pogányok szemével  láttatja meg: »már a nap is lemenőben tüzet rakott a felhőben«. Lemegy a nap a drégelyi rommal szemben, Arany János az ostromló törökök szemében tükrözteti vissza: »Szép úrfiak, a nap nyugovóra hajolt, immár födi vállát bíborszínű kaftán«. Lemegy a  nap, miközben szegény Jóka, falusi jobbágy hiába várja házsártos feleségét a mezőn ebéddel, Arany János ezt a falusi ember szemével látott estét festi elénk: »És már a tüzes nap az utolját futja, Lekonyult az égen szekerének rudja, Tüze, fénye csökken; maga, lova fárad; Délibáb elfekszik, és a szunyog támad; Hosszú árnyákot hány a sötétlő káka, Réce reppen közte, ümmög közte béka, A halász gólya is meglódítja szárnyát, Viszi haza lomhán, ma fogott prédáját; Apró muslica-légy táncoló csoportban, Követi a vándort sűrü oszlopokban...« Mióta Arany János élt és írt, az este a magyar ember számára egy kicsit mindig azt is jelenti, hogy »feketén bólintgat az eperfa lombja«”.

(Karácsony Sándor, Az aktuális Arany János, Budapest, 1939, 23-24, 6-7.)

            „S ezek a versek már magukban is indokolják, hogy miért kellett Arany líráját háttérbe szorítani Arany epikája megett. Belőlük egy népéért égő, forradalmi ihletésű, szabadságszerető, Habsburg-ellenes, papgyűlölő költő arcképe bontakozik ki, ki nyelvét, költői formáit a magyar hagyományból és a nép eleven szavából ötvözi míves kinccsé lírai őszintesége áradásában […] Petőfi bilincstörő, jégolvasztó közegében föladta mindazt az óvatosságot, melyre népe sanyarúsága tanította, s teljes lélekkel vetette bele magát a forradalom árjába. Írt, agitált, fegyvert fogott, hivatalt vállalt […] Az ország […] és a világ legnagyobb költője volt a barátja.

            […]

            A magyar irodalom egyik legvallástalanabb versében a fiát hitetlenül imádkozni tanító Arany Fiamnak című versében bukkan fel először az az új, amit Arany lát, a nemcsak jobbágyi kizsákmányoltság, a nemcsak szegényparaszti nyomor. […] A kapitalizmus réme Arany költészetében válik először lírai élménnyé teljes tartalmában: a munka és a tőke szembenállása, az eszközzé, áruvá vált ember, a derekak szolgasága és buták édeni sorsa, az osztályhatárok megmerevedése, a meggyőzhetetlen és kővé meredt gazdag és fásult szegény.”

(Bóka László, A lírikus Arany, A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv-és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei III. kötet, Budapest, 1953, 105-106, 111-112.)

            „Arany sokat vitatott lírai stílusa, mint azt Bóka László megállapította, nem pusztán a nemzeti elnyomás és a vele szemben tanúsított nemzeti politikai ellenállás kifejeződése, hanem elsősorban a kapitalizálódás magyar formájának visszásságait tükrözi. De hozzátehetjük, személyi viszonyok közvetlen alakulásában is érzékelve. S nem csupán a költemények témái, tartalmi részletei vallanak e hatásról – hanem kifejezésre kell jutnia a közlésmód egészében […] a korhelyzet az elnyomatástól függetlenül csak bonyolult viszonylatokat kifejezni képes lírai közlésmóddal tolmácsolható. A Petőfi által érvényre juttatott dalszerű líra s a személyi lendületű politikai óda formái erre alkalmatlanok, mint a petőfieskedők közlésmódjának csődje oly beszédesen bizonyítja, elavultak.

            […]

            E dalolt és beszélt formák helyét a hiteles kortükrözésben elfoglalja az alakított líra, mint bonyolult helyzet intellektuális megszerkesztettségű, de az érzelmi, hangulati hatásról nem lemondó, abban kiteljesedő közlésmódja. Amint nyugaton teljes erővel kibontakozik a parnassien és hangulat-szimbolikus líra, Arany Figyelője igen korán, 1861-ben tudomást vesz képviselőikről, Leconte de Lisle-ről és Baudelaire-ről, elborzadva attól a társadalmi légkörtől, amelynek ez a költészet tükrözője.

            […]

            Arany lírai előadásmódjának újsága abból származik, hogy […] nincs lehetőség az érzés jövőt építő közvetlen lendületére […] Petőfi és Vörösmarty valóságalakításának igényével dermedten néz az új, változhatatlan, tőle idegen valóság meduzaarcába […] Ennek az ellentétpárnak a dialektikus feloldása olyan tükrözés, amely verstesttel való közlés. Nem belső folyamatok közvetlen áradása nála a líra, hanem éppolyan objektivált mű, mint egy ballada, vagy mint egy szobor vagy kép.”

Baránszky-Jób László, Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1957, 19-20, 33.

            „Toldi életének egészét tekintve, nem szabadulhatunk a benyomástól, hogy itt csodálatosan teljesnek és nagynak, hősinek és boldognak ígérkező élet törik meg valamiképp, tulajdon lehetőségeit csak részben valósítva meg. Toldi életében ott rejtezik a tragikum sejtelme is – , ezen az életen valamely árny borong, fájdalmas ellentmondások fátyla. Toldi eljátssza a boldogság lehetőségét, midőn az álharcot megvívja és Piroskát Tar Lőrinc kezére juttatja. Ugyanezt az eljátszás-motívumot találjuk meg Csóri vajda történetében –, míg az indulatból származó bűnt Buda halálában, bűnhődését pedig a Csaba-trilógia koncepciójában. Mindez arra figyelmeztet, hogy Arany a maga hős-alakjainak, de különösen Toldinak ábrázolásában bizonyos óvó-intő, nevelő-figyelmeztető szándékot is követett. Ez a szándék egybehangzik az ő népiességének erkölcsi, fejlesztő célzatosságával. Nemzeti hibákat, népi, nemzeti veszélylehetőségeket mutat ő meg ezekben a népi-nemzeti hősökben.”

(Sőtér István, Haza és haladás, Budapest, 1963, 95.)

            „Mint Homérosz görögjeinek világában az istenek, úgy élnek szinte az emberrel egy életet a dolgok és jelenségek. A hajnal piros köpenyeget öltve tekint széjjel a tájon, a kútágas szomjúhozva ácsorog a csárda előtt, vagy kémleli a pusztai kút vizét, s ha más nem, hát a Nap szegődik távoli útitársul a ballagó Toldihoz.

            […]

            A műeposz-írók hőseik jellemzésére többnyire az epitheton ornans-okat s más külsőségeket vesznek kölcsön Homérosztól. Hogy Aranynál ezek helyett lényegi, szemléletbeni rokonságról van szó, az már megfigyelhettük. Mint Riedl is írja: »szellemében... van valami homéri«.

            […]

            Ennek a teljes, a természet rendjét alapul vevő s azzal teljesen azonosuló világképnek a művészi megformálása, ez a valóban eposzi nyugalom, a valóság poézisének megszólaltatása avatja elsősorban remekművé, az epikus költészet egy alaptípusának klasszikus példájává a Toldit.”

(Tamás Attila, Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig, Budapest, 1964, 28, 29, 31.)

            „Ennek a végső megfejthetetlenségnek számomra legvégletesebb példája a Keveháza. Évről évre, minden elolvasásnál, felfogóképességemnek egyre mélyebb és ellenőrizhetetlenebb rétegeibe hatol, és egyre kevésbé tudom, miért.

            […]

            Az ilyen képek, részletek persze a tiszta költészet indokolt gyönyörével borzongatják meg az embert. Mint például, amikor a hunok éjjel, titkon, a kiürített borostömlőkön átkelnek a Dunán: »Komor felleg, gyászfeketén, Úsz a folyam területén.« (És még itt is, mennyire hozzátartozik a kép meg a rím hatásához a területén szó prózaisága.) És ki ne élvezné ebben a négy sorban: Sötét az éj: elig-elig / hogy a vízfény fehérelik; / Csendes a táj: alig-alig / Hogy a folyamzugás hallik – ugyanannak a rímnek magas és mély magánhangzós változatát, amit majd Babits Alkony című versében bravúros pazarlással, de szervetlenebbül és mutatványszerűbben használ fel? Vagy ebben a két sorban: »A széles völgy egy lábnyom: a Súlyos had óriás nyoma« nemcsak a kép gigantikus távlatát és erejét, hanem első jelentkezését is a névelős enjambement-nak, Szabó Lőrinc jellegzetes rímtechnikájának előfutárát, de annál meghökkentőbb hatással, mivel még egyedien, nem pedig inflációs gyakorlattal?”

(Vas István, A félbeszakadt nyomozás, Budapest, 1967,  278, 281-282.)

            „Az igazi magyar elbeszélő költészet megteremtésére vállalkozott. Később, az elnyomatás, majd a nemzeti önállósulás reményének feltámadása idején úgy érezte: a nagy történelmi epikát várja el tőle a nemzet. Ezt fogadta el tehát a maga hivatásszerű feladatának. A megszállottak konokságával s az adott szavukhoz mindvégig ragaszkodó erős jellemek hűségével: erre áldozta élete legfőbb erőfeszítéseit.

            […]

            Az elveszett alkotmány első olvasásra úgy tűnik fel, mintha egy fenékig elégedetlen, epével és fájdalommal telt, már-már anarchikus lélek vádirata lenne: csupa negatívum, gúny, rombolás, a tárgyakat, embereket, intézményeket, az egész világot lényegében megtámadó, de önmagát, eszményeit s értékeit, szerepét és művét is kigúnyoló, szétmaró költő iróniája, keserűsége, kiábrándultsága.

            […]

            Azt, hogy az első foglalás s az ősi jog alapján a magyar elemnek jár az országban is az első hely – persze nem a here uraságban, hanem a tevékeny, felelősségteljes, áldozatos hazafiságban –, Arany mindvégig hitte.

            […]

            Pedig a Toldi valóban a lángelme kivételes műve: a kiművelt ösztön biztonságával megtalált legjobb megoldás, Arany elkésve kibontakozó ifjúságának, lelke merész és bizakodó elemeinek, egy életerősen lüktető közösséggel való boldog találkozásának teljes kifejezése volt.

            […]

            A Toldi Arany legbizakodóbb, legboldogabb műve […] Annyi fájdalmas, keserű árnyalatot mutató humora itt tiszta, meleg fénnyel ömlik el még a fájdalmas, már-már tragikus helyzeteken, eseményeken is: a természet s az ember dolgain bántódottság, célzat nélkül elgyönyörködő, érett férfiember bölcsessége ez […]”

(Keresztury Dezső, „S mi vagyok én...”, Budapest, 1967, 104, 118, 133, 162, 165-166.)

            „A forradalom után, kivált ha vesztes, minden bonyolulttá, nehézzé és érthetetlenné, minden bizonytalanná válik […] Arany mindenesetre a bizonytalanság költője lett. Életművének hasonlíthatatlanul nagyobb fele, kivált a forradalom utáni, a szerep és személyiség egymásért és egymás ellen való küzdelmében fogant. Szereppel akarta legyőzni, lekötni bizonytalanságát, de örökké bizonytalanságban maradt választott szerepének helyessége iránt, s hánykódó aggodalomban, nem a szerep győzi-e le végül őt magát?

            […]

            1849 után lírikus lett.

            […]

            Ami a pozitivizmus korában az európai polgári gondolkodáson áthullámzott, az hullámzott át az ő líráján is. Az egész széthullása, a megismerés kétsége, az igazság relativálódása, az egyetemes történeti célok elvesztése […] a munka kiszolgáltatottsága, eldologiasodása, a hagyományos közösség bomlása, atomizálódása, az individuum és közösség, az önelvű s a társadalmi ember ellentmondása, az ember otthontalansága, elmagányosodása, elidegenedése önmagától, társaitól, a világtól – ezek s hasonlók verseinek tárgyai.

            […]

            Nem menekül az eszményi illuzionizmusába vagy az irracionalitás képlékeny szabadságába. Őrizkedik a tárgyi világ helyébe, wagneri módon, szubjektív önkényű mítoszt és látomást, csak a szubjektum tudatában létező külön törvényű, külön értelmű világot állítani […] De tartózkodik a totális, egyértelmű dezillúziótól is. Baudelaire-ről értőn, végletes dezillúzióját fájlaló cikket fordított és tett közzé saját folyóiratában. A totális tagadáson át való állítást, a teljes széthullás fölmutatásával való kiáltást az egészért, az eszményi egyetemes hiányával való mementót az eszményért sem alkata, sem neveltsége, sem helyzete nem engedte meg. Egy letiport, kétségbeesés és illúzió végletei között hánykolódó kis nemzet fia volt, puritán erkölcsiség, klasszikus műveltség neveltje, mandátumos költő.

            […]

            Lírai verse igen ritkán szavalati darab. Meditációban született, meditációra való. A csupán verbális pátoszú vers meditáló újra- s újraolvasása rendszerint émelyt, űrt hoz; Aranyé egyre jobban kibontja szépségét; a klasszikus fegyelmű, szakszerűségű, kidolgozottságú értelmi szerkesztés: az összefüggés: a felnőtt megértés szépségét. […] Ha tehát a Toldi-t a kelet-európai olvasó recipiálhatta volna, líráját, így talán a nyugat-európai is. […] A romantikus, népies lírához szokott magyar közönség nem lírikusként tartotta számon. A Toldi szerzőjétől nemzeti epikus műveket akart, töretlen hittel, egész világképpel. […] Amaz epikus alkotásait is, melyekben nem ezt, hanem lírája lényegét, a bizonytalansággal való küszködését érezte meg a közönség, nem vették tudomásul (Bolond Istók), vagy fölháborodottan utasították el (Nagyidai cigányok). A lírikus híre így a külföld előtt eleve rejtve maradt.”

(Németh G. Béla, Arany János=Uő, Mű és személyiség, Budapest, 1970, 7-8, 17, 19, 21-22, 25-26.)

            „Világos katasztrófája és az önkényuralom alatti költősors alapvető különbségekkel visszhangzik Vörösmarty és Arany költészetében. Élményük, a nagy illúzióvesztés közös, de a két, merőben más alkatú költő, két, teljesen eltérő poétika ellentétes típusú versmodelleket teremt. A Húzd rá cigány egzaltált, szabadjára eresztett indulata és a Letészem a lantot lefojtott feszültsége; Vörösmarty ég és föld, ember és kozmosz között csapongó látomásai és Arany deformált metaforái: az ordító zivatar és az alig pislákoló tűz, a »keserű levében« forgó »vak csillag« és a fonnyadó virág; az egyre fokozódó dinamikájú versépítés és a szimmetrikus, zárt kompozíció, a végső kétségbeesés mámoros tobzódása és a csöndes  sóhajba visszafogott felkiáltás; az óda kereteit szétfeszítő, rapszódiát teremtő hallatlan érzelmi telítettség és az ódai felmagasztalást elégikus keretbe visszafogó összetett stílus: két különböző költészet eredménye. Az első par excellence romantikus vers; a második egy új korszak stílusának sajátos képviselője: egyfajta klasszicizáló önfegyelmezés uralja az utóbbit.

(Korompay János, A kompozíció harmóniateremtő szerepe az elegico-ódában=Németh G. Béla (szerk.), Az el nem ért bizonyosság,   Budapest, 1972, 48.)

            „A Kertben egybevetése a Visszatekintéssel alkalmasnak látszik arra, hogy jelezzük Arany költői-gondolkodói szemléletének lehetőségeit és határait. Azt, hogy mennyire vágyakozott a bizonyosságra, de radikális kereséséről eleve lemondott; hogy mennyire érzékelte a bizonytalanságot, de a radikális szembenézést vele nem vállalta. Kötődése a tradicionális értékekhez érzékennyé tette a kiszolgáltatottság iránt és kiszolgáltatta érzékenységét.  Az el nem ért bizonyosság költőjeként indult pályája elején és ennek maradt pályája végén is”

(Veres András, Elbizonytalanodó moralitás, ironikus életkép = Németh G. Béla (szerk.), Az el nem ért bizonyosság, Budapest, 1972, 115.)

            „Legjelentősebb költőink közül Arany az egyetlen, akinek töredékes az életműve. Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Kosztolányi vagy József Attila versei közül világosan elkülöníthetők a remekművek; Arany költői életművében sokkal több az olyan mű, melynek el nem évülő részértékei vannak, mint bármely más költőnkében, de szinte alig van olyan alkotása, melyet művészileg hibátlannak mondhatnánk […] nem hozott létre önálló poétikát, nem volt jelentős formai újító, mely pedig minden új költői világkép létrehozásának elengedhetetlen feltétele. Az egyetemes költészet legnagyobbjaival ellentétben nem ismerte fel, hogy a művészi formák fejlődése visszafordíthatatlan sort képez, amelyen belül csak előrelépni lehet, s a közvetlen előzmények alkotó olvasása megmutatja, milyen irányban. Ezért nem került az európai fejlődés élvonalába, műve ezért oly rendkívül egyenetlen, ezért hiányzik nyelvéből a belső koherencia.

            […]

            Semmiképpen sem érthetünk egyet azzal, ahogyan Arany magyarságát évtizedeken keresztül eszményítették, sutba kell vetnünk azt az álszent és tudálékos kegyeletet, mert nemcsak a magyar költői, sőt köznyelv fejlődésére volt káros hatással, hanem Arany költészetének előítélet-mentes olvasását is megnehezítette. Arany dikciójának sajátos értékei mellett nem elhanyagolható fogyatékosságai is vannak: nyelve – melynek kialakulását alighanem döntően befolyásolta a debreceni református kollégiumban kialakult egyoldalúan normatív nyelvszemlélet – kevésbé rugalmas, szűkebb korlátok közt mozog, mint Vörösmartyé vagy akár Petőfié. Jogosnak tartjuk Gyulai Pál megállapítását, mely szerint Arany »egy formai befejezettség tökélyével elibe vágott egy lényegbeli befejezettségnek«.”

(Szegedy-Maszák Mihály, Az átlényegített dal (A lejtőn)=Németh G. Béla (szerk.), Az el nem ért bizonyosság, Budapest, 1972, 293-294, 335-36.)

            „Arany János kvintesszenciája mindannak, amit a magyar irodalom az ő koráig létrehozott. Kincsesbányája és eligazítója mindenkinek, aki a magyar irodalomban utána következik. Ha az európai stílusfejlődés korszakaihoz igazítjuk a magyar irodalom korszakait, tanácstalanul állunk a 19. század korszakbeosztásánál, hiszen ez a kor nehezen feleltethető meg egy európai stíluskorszaknak […] Arany kétségtelenül sok ponton érintkezik […] a civilizáció kritikáját patetikus szinten kifejező Schillerrel ugyanúgy, mint a modern kor zűrzavarával szemben az abszolút ellenpontot a görögségben, illetve Keleten megtaláló Goethével. Ha ezeket az összefüggéseket abszolutizáljuk, klasszicistának kell nyilvánítanunk Arany Jánost […] Ha a modern korral szemben alkalmazott kritikáját, az elidegenedés leltárát tartalmazó elégiaíró művészetét vesszük figyelembe, akkor persze Baudelaire-ral, sőt Rimbaud-val rokon. De nem feledkezhetünk el azokról a klasszicizáló törekvésekről sem, amellyel a viktoriánus korszak angol költészetéhez (Tannyson, Browning) kapcsolódik. Végül is elbátortalanodunk periodizációs törekvéseinkben, és csak annyit szögezhetünk le végső tanulságul, hogy Arany fordulópont a magyar költészet történetében, dús kincstárú összegzője minden régiségnek és mai napig ihlető eszköztára minden modernségnek.”

(Szörényi László, „Múltaddal valamit kezdeni”, Budapest, 1981, 207.)

            „[…] a műfaji változatosságot Aranynál a szakirodalom már réges-régen regisztrálta. Kevesebb szó esett arról, hogy emögött ott munkál a valóságtudat és világkép változatossága; kapcsolódva természetesen a műfaj változatosságával. Ha ezt az epikus életművet egészében nézzük, azt kell tapasztalnunk, hogy Arany egyaránt magáévá tudja tenni a világképek archaikus változatait: a mese mágikus-babonás világképét (Rózsa és Ibolya, Mátyás anyja), a hősdalok és  az ősi epopeiák mitikus, emberfölötti atmoszféráját (Keveháza, Buda halála), de a legendák szakrális-charizmatikus sugallatai sem idegenek tőle (Szent László-legenda). A modern empíria és a lelki élet szintjén lezajló folyamatok, a lelkiismeret, a szenvedélyek és szenvedések szintje, valami korszerű realizmus gyanánt, jelen van a balladák és a nagyepikai alkotások egy részében; lassan kialakul és egyre inkább formálja Arany epikus szemléletét a legegyetemesebb szféra, az erkölcsi világrend, bűn és erény, vétség és bűnhődés ellentéteivel és amaz »örök törvény« képzetével. Minden ismerő tudja, hogy erről a pontról nézve Aranynak, még a balladákat is beleértve, nincs két egyforma alkotása – az a bizonyos stabilitás, amelyről előbb a nagyepikusokkal kapcsolatban beszéltem, az ő életművében nem észlelhető; az ott kifejtett értelemben Arany soha nem ismétli önmagát.

            Ebből logikusan következik az az alapvető tényállás, hogy van ezekben a művekben – egyenként véve – Arany számára valami, ami megismételhetetlen. Ez pedig nem egy-egy részlet-motívum, téma, embertípus vagy efféle: megismételhetetlen az, amit fentebb az egyes művekkel kapcsolatban dimenziónak neveztünk. Arany epikájának alapvető jellegzetességét én éppen ebben keresem: egyedi dimenziók alkotása, művönként a dimenziók váltogatása, új és új epikus dimenziók keresése – kicsit költőiesen úgy is mondhatnám: vándorlás a világképek és a dimenziók között. Naivitásnak látszik, de meg kell mondanunk, hogy Arany, a protestáns egyház gyermeke és a XIX. század embere nyilvánvalóan a maga korának idealisztikusan színezett empirikus világában élt és mozgott; mint költőnek azonban szüksége volt ezekre az archaikus, históriai, fiktív dimenziókra, nem egyetlenre, hanem többre, hogy váltogassa őket. Úgy vélem, ezzel eljutottunk Arany költői egyéniségének és életművének kulcsához, legmélyebb titkához: gazdag, lehetőségeiben szinte zsúfoltan gazdag természet ő, aki a maga emberi egyéniségének és költői alkatának sokoldalúságát éli ki ezekben a szemlélet- és világképbeli lehetőségekben. Az ő primér bősége éppen a dimenziók gazdagságában, sokféleségében van; ezeken át valósítja meg a maga totalitását. Sorra hasonítja őket magához; beléjük ömleszti energiáit. Minden egyéb, amivel kapcsolatban őt dicsérni szoktuk: emberlátása és jellemalkotó ereje, műfaji és nyelvi gazdagsága csak folyománya vagy kiegészítője ennek a primérebb gazdagságnak.”

(Barta János, Klasszikusok nyomában, Budapest, 1976, 171-172.)

            „A nagy magyar vers, amely a reformkornak és ugyanakkor az ipari forradalomnak mintegy összefoglalója, az a Széchenyi emlékezete. Arany csak részben hasznosítja kortársai, elődei kísérleteit e nemben, főképp saját megoldásaival él, mindenesetre zseniálisan. […] A Széchenyi emlékezete hatalmas feladatot old meg hatalmas költői szinten; egyszerűen nem lehet egy emberi nagyságról nagyobb verset írni, mint Aranyé. Szavai, képei, versmondatai nyelvi tudatunk alapjaiba épültek be; megélhetjük általa, mint Aranynál oly sokszor, a tökéletesség élményét.”

(Nemes Nagy Ágnes, A magasság vágya, Budapest, 1992, 273-274.)

            „Szorongás, veszélyérzet, fenyegetettség: a szabadságharc és kiegyezés közti kritika alaphangulatát egyénenként változó módon és mértékben, de ez a közös létélmény táplálja, legáltalánosabb indítékát adván a határok keresésének. Szorongásunkban fogódzóért tapogatunk […] Üdvösek a határok, hallhatjuk ki Arany értekezéseinek és bírálatainak önkéntelen hangsúlyaiból, mert a formákra tagolás valahogy élét veszi a határtalan univerzum riasztó idegenségének.

            […]

            Egészítsük ki, sőt, fordítsuk meg a német szellemtörténet egykori tételét: a klasszicizáló alkat (aminek Aranyé csak részben nevezhető) nem okvetlenül azért fogadja el a véges határokat, mert szeret köztük lenni, hanem mert nélkülük talán veszélyben érezné magát. Szüksége van biztos határokra, hogy ő kerekedhessen fölül az életen, ne pedig fordítva; ennek szellemében követeli meg az irodalmi mű szerzőjétől és kritikusától a körülhatárolást, mely mindent helyhez köt, a mérték megszabását, mely kordában tart, a rend kialakítását, mely biztosítja az uralmat.”

(Dávidházi Péter, „Hunyt mesterünk” Arany János kritikusi öröksége, Budapest, 1992, 76-77, 85-86.)