Schell Judit tolmácsolásában A dalnok búja és a Tetemre hívás című verseket ismerhetik meg a Hallgatni Aranyt! oldalra látogatók. A Thália Színház művészével arról beszélgettünk, mit jelent számára Arany, milyen nehézségei vannak a versmondásnak, és hogyan lehet a gyerekek számára is élvezetessé tenni a verseket.

– Szereti Arany János verseit? Ha képzeletben listát kellene állítani, hol szerepelne rajta?

– Nincs költő-toplistám. Különböző korszakok voltak az életemben, amikor Arany valami oknál fogva előkerült, és ilyenkor mindig egy picit elmélyültem benne: ha például el kellett mondani egy balladát, hozzáolvastam még néhányat. De az Ágnes asszony mindig a kedvenceim között volt a női sors és a balladák drámaisága miatt. A Tetemre hívás is ezért volt izgalmas, mert közelebb áll a színházhoz.

– A versmondás mennyire nehéz műfaj?

– Bevallom őszintén, ez számomra rettegett műfaj. Én a színházban a csapatjátékot szeretem, monodrámára sem bátorodtam még fel ezidáig. A verssel egyedül áll ki az ember, nincs más kapaszkodó, csak a szöveg.

És ha egy versben téveszt valamit az ember, az nagyon fel tud tűnni a hallgatóságnak. Ha hirtelen elfelejti az ember a színpadon a szöveget, ott a szituáció és a partner segítségével tudja folytatni, a néző számára észrevehetetlen marad a baki, egy kötött ritmusú vagy rímpárú versnél ilyenfajta improvizáció lehetetlen.

Volt, hogy elvállaltam egy ilyen felkérést, de már hetekkel a fellépés előtt nem tudtam aludni. A nyilvános versmondás nekem túl sok stresszt jelent.

– Két gyermeke van. Szülőként mit tapasztalt: más ma a gyerekek viszonya a versekhez?

– A mi magyartanárunk számára fontosak a versek, és így azok szeretete a gyerekekre is átragad, az iskolában például rendszeres a versmondóverseny. Ami nehezebb, az a gyerekek figyelmének a felkeltése, de ha ezt a nekik megfelelő szinten, az őket érdeklő témákkal teszik, meg fogják szeretni a műfajt.

 

Schell Judit - fotó: MMA / Éder Vera