A magyar lírát unikumnak és hungaricumnak tartja Pregitzer Fruzsina, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művésze, aki vallja, hogy a versmondást, a költészet kultúrájának ápolását különösen ma nem szabad hagyni.

– A versekhez való viszonyát hogyan mélyítette az, hogy Gáti József és Hegedűs Géza voltak a tanárai a színművészeti főiskolán?

– Gáti József meghatározó jelentőségű volt az életemben. Kevesek szolgálták úgy a verset, a szép magyar beszédet, ahogyan ő. Kérlelhetetlenül szembesített bennünket a hibáinkkal, a magyartalan fogalmazással, hanglejtéssel. A médiát tette felelőssé – de hol voltunk mi ahhoz a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, ahol most vagyunk! Beszédművelést tanítok a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán papnövendékeknek, és minden évben a tanár úrra emlékezve A kóró és a kis madár című Arany László gyűjtötte népmesét használva tanuljuk a légzőgyakorlatot.

Géza bácsi szerint egy színésznek 2 dolgot muszáj elolvasnia: a Bibliát és Arisztotelész Poetikáját. Én ezt megfogadtam, és tényleg nem tudok egyebet átadni az utánam következőknek, mert ezek a művek valóban teljesen magukban foglalják, amit a világról tudnia kell egy szakmáját szerető művésznek.

És tegyük hozzá ehhez a névsorhoz Nádasdy Kálmánt is, hiszen mi voltunk az a kegyelemmel teli osztály, amely még élete utolsó évében találkozhatott vele.

Először nem vettek fel a főiskolára, és egy évet töltöttem a híres-legendás Nemzeti Stúdióban, ahol többek között a Marton Endre rendezte Mózes című előadásban Sinkovits Imre mellett, alatt lehettünk mi, stúdiósok a nép. A beszédművelést Tatár Eszter rendező tanította, aki egy alkalommal Arany-balladákat osztott ki, és rám a Zács Klára jutott, amit a Hallgatni Aranyt! kapcsán is elmondhattam. Ez a mű régről fogva tart, a tanításban is szoktam használni, mert szerintem a legkompaktabb ballada – ha a balladát mint műfajt tekintjük –, olyan, mint egy tananyag.

– Az ember változik, ahogy öregszik, úgy gyűlnek az élettapasztalatok, és ennek megfelelően változhat az is, ahogyan egy műalkotást néz, vagy egy szerepet, verset értelmez. A Zács Klára esetében változtak Önben a történetet érintő hangsúlyok?

– A Zács Klárában mindig is a királyné figurája izgatott. Nagyon összetett karakter, és a balladai homállyal leírt szerepvállalását ma már másképp látom, mint 18 évesen. Más szemszögből nézem, ma már nem ítélem úgy el, mint az első találkozáskor.

– Évtizedek óta járja önálló esttel, versműsorral országot-világot. Ez egy nagyon személyes műfaj, épp ezért jobban reflektálhat az előadót épp foglalkoztató gondolatokra, sokkal organikusabban alakulhat, kerülhetnek belőle ki versek, azok helyére jöhetnek újak.

– Az Uram, nem látta Magyarországot? című önálló estemet 28. éve hozom-viszem. A következő alkalommal épp június 4-én lépek fel vele, ami egyrészt drága jó szüleim házassági évfordulója, másrészt Trianon évfordulója. 2010-ben ezt a napot a Magyar Országgyűlés a Megbékélés napjává tette. Addig több Trianont így-úgy látó, ilyen-olyan indulatokat generáló verset mondtam, és tettem is bele az estbe, ekkor ezeket a verseket kivettem a műsorból. Ha ugyanazzal lépnék fel, amivel 28 éve, az múzeum lenne. De az önálló estem nem csupán a magyar lélekről való együttgondolkodás, hanem a női lényem megmutatása is. Most lesz 17 éves a fiam. A születése átszervezte az életemet, más emberré tett. A születésnap ünnepére került bele egy Reményik-vers, az Egy lélek áll című alkotás.

„A vers az, amit mondani kell” – fogalmaz Kányádi Sándor, a „kell” pedig jelen idejű dimenzió. Amikor verset mondok, együtt élünk a közönséggel, ebben születik meg minden impulzus. Vannak versek, amik egyfolytában „nyüstölnek”, hogy mondani, mondani. Így voltam Karinthy Frigyes kevéssé ismert mélyen tépelődő, filozofikus oldalát bemutató, A reformnemzedékhez című versével. Valamikor 14-15 éves koromban megtanultam, és állandóan vártam a pillanatot, hogy ezt megmutathassam, a szituációt, amikor ez hitelesen hangzik. Ha tempósan mondom, 12-13 perc hosszú a vers, különös koncentrációt igényel tőlem és a közönségtől is. Jól meg kell annak ágyazni, hogy egy ilyen hosszú, ilyen nagy anyagot befogadjanak.

– A befogadás állapota függ például életkortól?

 – Nem. A Költészet napjára meghívtak Gödöllőre, a premontrei gimnáziumba. Megindító volt, ahogyan délelőtt 11 órakor bezuhogott a napfény az üvegtetőn, és az emeletes aulában mint a gangokon ült háromszáz gyerek, és hallgatta a Mécs László papköltő műveiből összeállított műsort. Ezek nem „népszerű” versek, egy teljesen ismeretlen anyagot ontottam eléjük. Ezért is volt megható, amikor a perjel atya odajött három-négy kisfiúval, akik szerettek volna velem megismerkedni. Hogy is mondja Szép Ernő? „Nem csak én nézem a képet, a kép is néz engem.” Én is szoktam nézni a közönséget, muszáj szakmai kontroll alatt lenni, figyelni, hogy mindenki veszi-e a lapot, úgy érti-e, ahogyan szeretnék. A koncentrált interpretáció, a versben rejlő gondolat megértése kizárólag érzékenységfüggő.

Van egy versmondó egyesület, Kiss László költő indította útjára. Arra nagyon büszke vagyok, hogy táborokat szerveznek, lankadatlan energiával ápolja különböző korosztályok számára ezt az ügyet. Mintha a magyartanárok szenvedélye nem lenne olyan szárnyaló, mint amilyennel az én nemzedékem még találkozhatott.

– Nem túl régen egy interjúban beszélt arról, micsoda felelőssége van a közmédiának. Nagyon erős igét használt, azt mondta, „kiciánozták belőle” a verset, és hozzátette: „Nem is értem, ha így állunk hozzá a dolgokhoz, akkor itt Arany János is ufó, múzeum lesz.” A Hallgatni Aranyt! kezdeményezés segíthet abban, hogy ezt elkerüljük?

– Fontos, hogy elkészült ez a munka, de azt érzem, hogy az interaktivitás kezd egyoldalúvá válni. Nekünk, akiknek dolgunk a kultúra, nekünk kell felrázni a gyerekeinket, nekünk kell először impulzust adni feléjük, nekünk kell odavinni eléjük. Az élő színház, az élő vers, az élő kulturális élmény lehetősége, elérhetősége redukálódott, miközben túl sok az inger. Ezek között segíteni eligazodni – „ez a mi munkánk”.

 

 

fotó: Éder Vera / MMA