A Hallgatni Aranyt! oldal látogatói két verset és két levelet ismerhetnek meg Őze Áron tolmácsolásában. A színművész, aki félszáznál is több verset tud, ám klasszikus értelemben vett önálló estje nincs, úgy véli, nem csupán a versmondás módja, de már egy vers kiválasztása is sokat elárul a személyiségről.

– Egy életre meghatározó hatással voltak rád a Színművészeti Főiskolán Avar István művészi beszéd órái, akivel Arany-balladákkal is foglalkoztatok,
és ezt meglehetősen különleges körülmények között tettétek.

– Ez így van: a balladákat nyers tojással a kezünkben kellett mondanunk, és arra kellett ügyelnünk, hogy a tojás ne roppanjon szét. Ezzel a gyakorlattal önismeretet tanultunk, a szív és az agy közötti erőtérre koncentrálást, a „forró szív-hideg agy” kettősségét, azt, hogy a színpadon az átélés csak kontroll alatt lehetséges. Mert az nagyon fontos, hogy a színész nem élheti el az érzéseket a néző elől.

 – Arany írt magánéletről, közéletről, volt politikus és humoros vénája is. Hozzád melyik hangja áll közel, és volt-e olyan tulajdonsága, amire a Hallgatni Aranyt!-nak köszönhetően csodálkoztál rá?

– Egyértelműen a balladák drámaisága áll hozzám közel. A Hallgatni Aranyt! projektnek köszönhetem, hogy a levelei révén egészen új oldaláról ismerhettem meg.
Egy egészen furcsa, számomra váratlan jellemű ember írta ezeket a sorokat: egy kicsit nyafogó, de végtelenül hipochonder férfi, a hipochondria minden bájával. Színészileg ez remek lehetőséget adott, és sokat beszélgettünk a rendezővel arról, mennyire lehet színezni a karaktert. Szerencsére széles skálát használhattam, és bár nem könnyű Arany nyelve, a 19. század második felének ma már archaikusnak ható magyar nyelve, szintén szép színészi feladat volt ezt értelmezni, a szófordulataiban elmerülni.

 – A stúdiófelvétel mit enged és milyen korlátot jelent a színésznek?

– Avar tanár úr órái és a Bozóki István tartotta rádiós gyakorlatok nagy segítséget jelentenek abban, hogy tudom, mit jelent a mikrofon érzékenysége, hogyan tudom partnerként használni. A legkisebb levegővételt is érzékeli, minden rezdülés megéled általa, és ez a fajta versmondás nagyon közel áll hozzám. Szinte más műfaj egy szabadtéri rendezvényen, netán akusztikusan, erősítés nélkül verset mondani.

 – Igaz, hogy nem nyilvánosan, hanem csak magadnak, autóvezetés közben, de kipróbáltad, hogy Eminemre lehet Aranyt rappelni, és mondtál verset klasszikus és jazz-zenészek társaságában is. Miért kellenek ezek a mai vagy egyáltalán csak más formák a klasszikus költészethez? Másféle közönségréteget érnek el, más megvilágításba helyezik az ismert műveket?

– Jól lehet játszani a különböző formákkal, ahogyan zene és szó egymásra reflektálnak. Nem feltétlenül megzenésített versekről beszélekről, hanem más izgalmas vállalkozásokról. Dolgoztam Benda Gábor zongoristával, akivel a Szeptember végén-t „stimmoltuk össze” a zongorával. De van egy Adagio című műsor és egy adventi összeállítás A fény felé címmel, illetve készül egy Ady-műsor is. Ezekben Dresch Mihállyal, Balogh Kálmánnal, Szokolay Dongó Balázzsal lépek színpadra. Volt már arra példa, hogy egy ilyen előadás után odajöttek hozzám fiatalok, és megkérdezték, ki írta a szövegeket, vajon Lovasi vagy Kiss Tibi. És nagyon meglepődtek, amikor azt hallották, Arany vagy Berzsenyi vagy Csokonai. Ha ez a kérdés megfogalmazódik bennük, a választ pedig elviszik magukkal, már nyert ügyünk van.

 – Mekkora a te versrepertoárod, és melyek ezek közül a számodra igazán sorsfordító művek?

– Körülbelül hatvan verset tudok, de ez nem mennyiségi kérdés. Minden versmondás egy próbálkozás, egy kísérlet.
Ha ebből a hatvanból el tudok mondani csak egyet is úgy, hogy azt én mondom, ha akár egyszer is megszületik a pillanat, a gondolat közösen a Jóistennel vagy a közönséggel, már győztünk. Ez egyébként nem azt jelenti, hogy ezt a hatvan verset nyilvánosan is mondom. Ezek azok a versek, amelyek „fejben vannak”, és elkísérnek forgalomban, buszon, mozgólépcsőn, orvosi rendelőben. Ezek azok, amelyeket csak úgy, magamnak is mondok. Egy vers bármikor elővehető, azon mindig lehet dolgozni. Szergej Jeszenyin Fekete embere évek óta folyamatosan velem van: kívülről tudom, gyakran előveszem egy-egy részletét, de nyilvánosan még sosem adtam elő. Úgy érzem, még nem tudom, még nem tapasztaltam meg mindazt, ami abban a versben benne van. Remélem, eljön egy pont, amikor azt érzem, készen állok rá.

Talán József Attilától tudom a legtöbb verset, azt hiszem, nem kell mondanom, milyen sűrűségű művek. Velük szemben nem lehet győzelmet aratni. A Nagyon fájt vagy A Dunánál-t elmondani tökéletesen sosem lehet, arra csak törekedhet az ember. A Reménytelenül kedves versem, abban a nyolc kristálytiszta sorban mintha én lennék megfogalmazva. Babits Esti kérdése szintén fontos számomra, az a fajta egzisztencialista romantika, ahogyan fogalmaz. Kosztolányi is közel áll hozzám, de ugyanígy Radnóti költészete. A Tétova ódának nincs olyan sora, ami ne rólam és arról a csodálatos nőről szólna, akivel együtt élhetek. Ez a vers szerepel az Adagio című műsoromban is, és ha ő jelen van, különösen jólesik mondanom, mert minden betűben őt fogalmazhatom meg.

A klasszikusok mellett a kortárs költészet is közel áll hozzám. Kányádi Sándorral volt szerencsém találkozni, és mondhattam úgy versét, hogy ott volt a mester. És van egy műfaj, a szabad vers, ami különösen izgalmas feladatot jelent, hiszen nincs központozás, tehát az előadó szabadsága és felelőssége minden, az előadásban „kitett” írásjel.

Őz Áron - fotó: MMA / Éder Vera