Orosz Ákos ebben az évben hallgatott, olvasott, nézett és mondott is Aranyt, de a Vígszínház tagja ennek a dömpingnek csak örült.

– A legutóbbi a Margó Fesztiválnak volt egy érdekes kezdeményezése: Arany-balladákból készültek egyfelvonásosok, és ezek felolvasó-színházi bemutatásában közreműködtél. Megtanuljuk az iskolában, hogy a balladák drámaiságot hordoznak, de valóban lehet belőlük jó színházi alapanyag?

– Hét pályamű érkezett nyolc fiatal drámaírótól a Margó pályázatára, és ezekből a művekből olvastunk fel részleteket Szilágyi Csengével és Szabó Simonnal. Azt gondolom, nincs olyan Arany-ballada, amit ne lehetne érdekesnek, izgalmasnak, mélynek mondani. Mindig azt éreztem, olyanok, mint a filmforgatókönyvek, mert annyira képiek, annyira sok váratlan fordulatot tartalmaznak. Ezért egyáltalán nem lepett meg, hogy ennyire alkalmasak a színpadra. Ahány író volt, annyiféle megközelítéssel, formával találkoztunk, és bár mi csak részleteket olvastunk az egyfelvonásosokból, néhány jelenetet, de ebből is kiderült, hogy lehetne velük dolgozni, színpadra vinni, úgyhogy megkértem a szervezőket, hogy küldjék át nekem az összes darabot.

– Zenélsz is, több verset megzenésítettél már. Arany erre mennyire lenne alkalmas?

– Nyilván nem mindegy, melyik korszakáról beszélünk, de azt általában el lehet mondani, hogy nagyon erős zeneiséget hordoznak a versei, különösen a ritmika és a pontos szerkesztettség miatt. A versek belső rendszere sosem törik meg véletlenül vagy figyelmetlenségből, annak mindig oka van. Megzenésítésükre még nem vállalkoztam, de azt hiszem, nem lenne nehéz feladat, és nem az én zenei képességeim miatt, hanem a versek zeneiségéből, ritmikájából kifolyólag.

– A Hallgatni Aranyt! projektben két verset és egy levelet hallhatnak tőled azok, akik felkeresik az oldalt. Ezek milyen Arany Jánost mutatnak?

– A költő hazája egy művészi ars poetica, az 1848-as Egyesülés a közélet és a politika iránt érdeklődő embert mutatja, akit Erdély sorsa foglalkoztat, a Petőfitől érkezett levélből pedig az derül ki, hogy barátként milyen volt. Ezek bennem azt erősítették, hogy nem lehet egyféle Aranyról beszélni, nem lehet beskatulyázni, hogy csak ilyen vagy csak olyan. Rengeteg dolgot átélt a forradalomtól a szabadságharc bukásáig, nagy magánéleti örömöket és veszteségeket, az érzékeny személyiségéből adódó hatalmas vívódásokat, és ezek mind benne vannak a ma is megérthető, szinte kortársinak tekinthető verseiben. Egy biztos: fantasztikus nyelvművész volt, állítólag hatvanezer szóból állt a passzív szókincse.

– Ha már forradalmat említettél, beszéljünk egy másik forradalomról, az 1956-osról: néhány éve készült egy Gérecz Attiláról szóló monodráma, A szökés. Hogyan került Gérecz Attila költészete a látókörödbe?

– Csuja László filmrendezővel – aki nemrég Karlovy Varyban elnyerte a zsűri díját első nagyjátékfilmjével, a Virágvölggyel – van egy közös barátunk, aki Gérecz Attila-díjat kapott. Laci utánanézett a díj névadójának, mert nem ismertük – ennyire prózai a kezdet. És ahogy egyre többet olvasott róla, tőle, kibontakozott előttünk egy hihetetlen életút, amelynek a bezártság és a szabadságvágy a kulcsfogalmai. A váci börtönben politikai okokból fogva tartották, az egyetlen ember volt, aki onnan meg tudott szökni, részt vett a Klauzál téri harcokban, ahol hősi halált halt 56-ban. Laci és Kristóf Bori dramaturg írták a darabot, melyet sikerrel mutattunk be immár 5 éve. Egy évig picit jegelve volt, de úgy tűnik, nagy örömömre talán újra repertoárszerűen tudjuk játszani.

– Ebben az évben több Arany Jánoshoz kapcsolódó projektben is részt vettél. Nem telítődtél?

– Egyáltalán nem, inkább örültem a lehetőségnek, hogy felfrissíthettem az Arannyal kapcsolatos tudásomat, hogy közelebb kerülhettem az életműhöz, egy kicsit elmélyedhettem benne. Egyébként is szeretem Arany verseit, és szerencsére sokszor szembe tud jönni az emberrel, az utóbbi időszakban például több Toldi-feldolgozást láttam. Sok Shakespeare-darabban játszottam már és, mint köztudott Arany nagy Shakespeare fordító volt. Ilyenkor számomra mindig izgalmas egymás mellé tenni az eredetit és a különböző fordításokat, összehasonlítani azokat. A Maladype Színházban a Macbeth-hez például Arany és Nádasdy Ádám fordításait használtuk, a két szöveg koherensen működött, de a korbeli, megfogalmazásbeli különbözőség egyfajta generációs feszültséget is teremtett a színpadon. Nem biztos, hogy ma az Arany-fordításokat kell erőltetnünk, mert a nyelv sokat változott és az már kevésbé közérthető, de színészként jófajta feladat végigmenni rajtuk, megérteni a képeket, mert végtelen gyönyört tartogatnak, hatalmas nyelvi gazdagságra csodálkozhat rá az ember.

 

Orosz Ákos és Markovits Ferenc a stúdióban – fotó: MMA / Éder Vera