Kerekes Józsefet, a Vígszínház művészét a legtöbb néző vígjátékok színpadi és szinkronszerepeivel azonosítja. A Hallgatni Aranyt! projektben két verset és egy levelet tolmácsol, a hallgatók pedig akik a művek tartalma miatt mind a költőt, mind a színművészt új oldaláról ismerhetik meg.

– Mennyire komfortos helyzet számodra a versmondás? Vannak színészek, akiknek a színpadi közös játék, a partner, a darabbeli drámai helyzet kellemesebb kapaszkodót jelent, mint egy versbeli.

– Fontosan számomra a versek. Vannak olyan életpillanatok, felfokozottabb érzelmi helyzetek – például ilyenkor, halottak napja kapcsán –, amikor bizonyos versek, költők, akik hirtelen megszólítanak, vagy csak véletlenül felütök egy kötetet, és egészen másképp érintenek meg a szavak. És bár nagyon szeretem a verseket, inkább a színpadi társasjátékot választom. Mindenkit tisztelek, aki kiáll, és érzelmileg, értelmileg megérintő mond verset, azokat a kollégákat pedig különösen, akiknek van bátorsága monodrámához, mert másféle koncentrációt igényel, másféle felelősségtudatot, miközben persze, a sikerélmény is nagyobb egy ilyen esetben.

– Vannak fontos Arany-élményeid?

– Egyetlen Arany-élményem nincs. Arany megkerülhetetlen, életét, verseit megismerjük az iskolában. Ha azt mondom, „Este van, este van: / kiki nyúgalomba!” vagy „Edward király, angol király. / Léptet fakó lován”, mindenki azonnal tudja, miről, kiről van szó. Arany a magyar kultúra közkincse. Ráadásul az a nyelv, amin írt, az a gazdag szókincs, maga a csoda. A fordításai is egészen különlegesek, és inkább maradok nála vagy Kosztolányinál, ha például Shakespeare-ről van szó. Szokták mondani, nehezen érthető a mai fülnek, így aztán mint egy szellemi rágógumit „adják oda” az új fordításokat. Természetesen ezek között is vannak remek művek, de nem hiszek a leegyszerűsítésben. Ebben konzervatív vagyok, úgy gondolom, semmi nem indokolja, hogy ezeket a régi klasszikusokat kidobjuk vagy felülírjuk.

– Egy levél és egy egészen rövidke, alig 28 másodperc alatt meghallgatható, kétsoros vers mellett egy melankolikus, veszteség- és életösszegző művet is kaptál. Az Évek, ti még jövendő évek-et alig 33 évesen írta Arany. Meglepődtél, hogy a rendező ezzel rád gondolt?

– Abszolút, és nem győztem neki hálálkodni, hogy rám gondolt. Én még a régi iskola neveltje vagyok: jóleső és megtisztelő volt a felkérés, hogy egy ilyen illusztris társaságba beválogatott. Az pedig, hogy ezt a verset megkaptam, külön öröm volt számomra. A vers ugyanis egy sokak által kevéssé ismert Aranyt mutat meg: 1850-ben, a szabadságharc után azt fogalmazta meg, hogy egyedül maradt, számos fontos barátját elvesztette, de neki menni kell tovább.
A levél is borzasztó érdekes volt, már csak azért is, mert ma már az idősebb generáció tagjain és romantikus lelkeken kívül nem levelezünk egymással, csak dobunk egy e-mailt. Akkoriban viszont ez volt az egyetlen mód, hogy az emberek jelezték, érdeklődnek a másik iránt. Az élet apró, hétköznapi történései hírértékkel bírtak, és jórészt ezeket osztották meg egymással. Ez a levél is ilyen. Egy mondatban összefoglalhatnánk a tartalmát: Arany megírta Tompa Mihálynak, hogy kirándultak, de az a stílus, az a részletesség, amivel megeleveníti az eseményt, azok a fordulatok, amiket 2018-ban már nem is ismerünk, nem is értünk, egy egész más világba visznek el. Ez szintén kihívássá tette a feladatot, de az értelmezésben sokat segített a rendező, Markovits Ferenc, és az egyik szakértő, Kulin Ferenc irodalomtörténész, aki a hitelességre, a szöveghűségre ügyelt. Sokaknak apróságnak számíthat egy ékezet, egy vessző megléte vagy hiánya, az értelmezést viszont egészen másfelé is viheti, nem beszélve a korhűségről. Ebből a szempontból is érdekes játék volt.

Kerekes József (fotó: MMA / Éder Vera)