A költő két, egészen különböző versét és egy neki szóló levelet ismerhetünk meg Császár Angela tolmácsolásában a Hallgatni Aranyt! weboldalon. A színművésznővel a versek és a versmondás változásáról beszélgettünk, arról, hogyan lehet a mai fiatal generációt értő hallgatóvá tenni.

– Másképp olvas Aranyt Jánost, mint egy kortárs verset?

– Szeretem a klasszikusokat és a kortárs műveket is, bár a kortársak több fejtörésre késztetnek, hogy jól értem-e amit mondani akartak. Arany János számomra olyan, mint egy csobogó, tiszta patak: a szavai, a figurák, az a rengeteg szín, amivel játszik, amivel a körülötte levő világot és hőseit megfestette egészen kivételessé teszik. Amikor először találkoztam a Tengeri-hántással, évtizedekkel ezelőtt, egészen ijesztő volt a feladat, de megfejtve a helyszínt, a szereplők törekvéseit, a balladai homály már nem is volt olyan homályos. Bár az is igaz, másképp mondtunk verset évtizedekkel ezelőtt.

– Hogyan változott a versmondás? Voltak, vannak divatok?

– Akkoriban sokkal jobban tisztelték a formát, és a formának hangot is adtak. Ahogyan egy mérvadó versmondó művész, például Jancsó Adrienne a műhöz egyébként adekvát dallamot és ritmust adott, ma már nem lehetne verset mondani. És különösen egy fiatalokból álló közönségnek nem, mert számukra Arany János szókincsének egy része ismeretlen. Más korban élünk, a beszéd, a szókincs is változik. Az az érzésem, emiatt „szárazabb” lett a versmondás, és ha nem is magyarázóbban, de talán kevesebb színészi eszközzel – nem dallam- hanem értelemvezérelten – kell verset mondani. Ugyanakkor az érzelmet sem felejthetjük el. Például az általam most felfedezett Honnan és hová című filozofikus Arany-versben a költőt egész életében kísértő kételyt éreztem meg: kell-e valakinek, amit alkotunk?! Értelemmel és érzelemmel kell a hallgatót érdekeltté tenni a művész örök dilemmájában. Ha nagyon kopognak a sorok, ha csak a szövegre koncentrálunk, elveszítjük a közönség figyelmét, a hallgató füle becsukódik. Amit a költő leírt, azt a hangunkkal kell kiszíneznünk.

– Színészként milyen kihívást jelent az, hogy ebben az esetben csak a hangja van? Nincs partner, mint egy drámában, másképp működik a szituáció, de még az arcjátékával, a gesztusaival sem játszhat, kizárólag a hanglejtésre, a tempóra, a csöndekre hagyatkozhat.

– Nagyszerű tanáraink voltak, nekem Gáti József tanította a művészi beszédet. Tőle tudom, milyen egy vers épülete, mik az alkotóelemei, hol a csúcspont, mit emelek ki, hol tartok szünetet, milyen színeket használhatok a számomra fontos gondolatok kiszínezésére – hiszen egy verset úgy mondok el, ahogyan az bennem megszólal.
Számtalan megoldása lehet minden versnek, mindenkinek mást jelenthet, más belső tartalommal bír. A költő gondolatai akkor tudnak igazán életre kelni, akkor szólnak a mához, ha azokat mély empátiával tudom magamon átszűrni.

– És egy levél esetében mire kell ügyelni, hogyan kell megmutatni a levélíró és a címzett közötti viszonyt, akik jelen esetben Arany János felesége és a költő?

– Egy rendkívül bájos levelet kaptam, amit felesége írt a szeretett férjének, amelyben hogylétéről érdeklődik, megvan-e mindene, úgy látják-e el, ahogyan ő szokta, ha otthon van. Mintha személyes titkot lesnék meg, szemérmesen és tartózkodva próbáltam közvetíteni egy szerető asszony szavait, hisz nem színésznőként a figurába bújva kellett eljátszanom őt, hanem csak közvetítenem kellett a levelét.

– A Hallgatni Aranyt! nagy volumenű vállalás. Ön miben látja a jelentőségét?

– Arany Jánost olvasnunk kell, tanulnunk és mondanunk kell! Az nem lehet, hogy csak a tankönyvek lapjain, iskolában, tanórák keretében találkozzon vele a mai fiatal generáció. Azok a nagyszerű színművész kollégák, akik a mai ifjúsághoz közel álló internetes előadásban szerepet vállaltak, remélhetőleg hitelesen és élményt adóan tudják közvetíteni Arany János ma is megszívlelendő gondolatait, érzelmeit a 21. századi fiataloknak.

 

Császár Angela - fotó: MMA / Éder Vera