Az iskolai kötelezőket eltartotta magától, csak azért se olvasta el, a Toldi viszont nagyon megfogta Bányai Kelemen Barnát, akitől a Hallgatni Aranyt! projektben egy görög mitológiai témájú verset, és két Petőfi Sándor írta levelet ismerhetünk meg.

– Milyen versekkel felvételiztél a Színművészetire?

– Húha… nem emlékszem! Arra emlékszem csak, hogy sok verset olvastam, és az előkészítőn azt a tanácsot adták, hogy szívhez álló verseket válasszunk a felvételi anyagba, vagy legalábbis olyanokat, amik korban passzolnak hozzánk. Azt hiszem, ez stimmelt, de hogy mik lehettek…

– És arra emlékszel, hogy általános vagy középiskolában mennyire állt hozzád közel Arany János költészete?

– A Toldit nagyon szerettem, annak ellenére, hogy kötelező volt, és a kötelezőket én vagy dacból vagy épp a kötelezőség miatt hajlamos voltam mellőzni. Bennem lassabban zajlott az átmenet a meséktől a felnőttesebb irodalom, a regények vagy a versek felé; nyolcadikban már szinte szégyelltem is, hogy még mindig meséket olvasok. A Toldi viszont nagyon elkapott, valószínűleg a kalandossága, az olvasmányossága, a meseszerűsége miatt.

– A Hallgatni Aranyt! projektben mesés verseket kaptál?

– Két Aranynak szóló levél mellett, amelyeket Petőfi írt neki, a Párviadal című verset olvastam fel. Szép Heléna történetét ismertem, de a verssel, sőt a mitológiai események ilyen megközelítésével még nem találkoztam. Nagyon vicces, ahogy Arany távolról figyeli a helyzetet, amibe Heléna, Menelaosz és Párisz kerülnek. Ettől a távolságtól más lesz a szemszög, és egy picit gúnyolódhat is rajtuk.

– Mennyire könnyen találtál kulcsot a vershez, például ahhoz, hogy milyen hangnemben add elő?

– Sok kollégámnak van verses önálló estje, nekem nincs – a főiskolai negyedéves kötelező egyéni műsor óta ebben a műfajban nem is álltam színpadon –, és bár időnként mondtam verset, de azt komoly tapasztalatnak nem nevezném. Ráadásul azok nem is ilyen körülmények között történtek, ezért nagyon sokat foglalkoztam vele, mielőtt a stúdióba mentem. Bejegyeztem a szövegbe mindent, amit fontosnak gondoltam, még a szünetek vagy a levegővételek helyét is, hogy azokra figyeljek majd az olvasás közben. Aztán a mikrofon előtt ezekből nem sok maradt, mert volt, hogy a rendező valamiről mást gondolt. De éppen úgy, ahogy egy színházi előadásnál, itt is kölcsönös megegyezés alapján döntöttünk.

 

 

fotó: MMA/Éder Vera