Ahogyan a török előrenyomult a Balkánon, úgy kezdett egyre több balkáni főúr és főpap népével együtt észak felé húzódni. Azt remélték, hogy Magyarországot már nem tudják elfoglalni a törökök. Egyes források szerint bolgárok, majd dalmátok már a XV. században megjelentek Szentendrén is. Az utolsó, a legnagyobb menekült-csoport már a török uralom után, 1690-ben érkezett a romos szinte lakatlan városba. Vezetőjük III. Arsenije Carnojevics pátriárka volt.
A Balkán különböző vidékeiről és településeiről érkező menekültek itt is megőrizték együvé tartozásukat. Papjaik vezetésével külön-külön építettek maguknak templomot – eleinte fából -, s körülötte telepedtek le. Néhány évtized múlva a fatemplomok helyén újakat építettek, kőből és téglából. Az ismereteink szerinti nyolc templomból hét ma is áll. Négynek a neve is jelzi a vidéket, ahonnan a menekültek érkeztek.
A szerbiai pozserováciak a mai Kossuth Lajos utca és Vuk Karadzsics tér sarkán álló Pozsarevacskát, a szerémségi csiprováciak a Csiprovacskát (ma római katolikus Péter Pál templom), az opováciak az Opovacskát (ma református templom), a belgrádiak pedig a Beográdot vagy Szábornát, a mai püspöki templomot építették. Az izbégi római katolikus templom eredetileg szintén szerb templomnak épült.
Tobakosok, azaz tímárok emeltették a Bogdányi utcai Preobrazsenszkát. Görög kereskedők építették Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére a Blagovestenszkát.
A szentendrei szerb templomok egytől-egyik a XVIII. században épültek, s a magyarországi barokk építészet jelentős alkotásai. A templombelsők a pravoszláv egyházi művészet remekei.
A szerb polgárság azonban nemcsak templomokat építtetett. A XVIII. század végén impozáns iskolaépületet is emeltetett. Az iskola belső életéről érzékletes leírást adott egy későbbi tanulója, Szofrics Pál. „Diákéveim a szerb népiskola életéből fél évszázaddal ezelőtt Szentendrén, Magyarországon” című munkája 1910-ben jelent meg a szerbiai Nisben.
A katolikus vallású dalmátok külön negyedet alkottak, a várdombi római katolikus templom közelében, a Klisszán és a Szamár-hegyen rendezkedtek be.
A szerbek agilis vezetőik jóvoltából a törökök elleni háborús érdemeikért számos kiváltságot kaptak a császári udvartól: szabad vallásgyakorlást, bíróválasztást, iskolaalapítást, nyelvhasználatot és jelentős adókedvezményeket. A kiváltságok és a szorgalmas munka együttesen meghozta a maga gyümölcsét. A középkori magyar Szentendre helyén a XVIII. század közepére virágzó szerb polgárvárost találunk.
Az iparűzés és a kereskedelem nagyságának érzékeltetésére csak felsoroljuk, milyen céhekről tudósítanak a korabeli források. A textiliparban szabó, kalapos, paplanos, szőnyegkészítő, tógaszűcs és zubbonykészítő mesterek; a faiparban favágók, ácsok, asztalosok, kárpitosok és kádárok; a bőriparban kordovánosok (kecske és juhbőr cserzők), tobakosok (tímár, aki szattyánt és kordovánt állít elő), csizmadiák, szűcsök és nyergesek; a fémiparban aranyművesek, kovácsok, kerékgyártók dolgoztak. Éltek még rajtuk kívül Szentendrén hajósok, révészek, molnárok, bérkocsisok, hajóvontatók, szappanfőzők, festők, pékek és pipakészítők.
A város leggazdagabb polgárai a szőlőbirtokkal is rendelkező kereskedők voltak. Szerb Privilegiális Szentendrei Kereskedő Társaság néven már 1698-ban érdekközösségbe tömörültek. Céhük közel másfél évszázadig állt fenn. Ők emeltettek emlékkeresztet a város főterén 1763-ban, hálából, hogy a nagy pestisjárvány elkerülte Szentendrét. A Kalmárkereszt azóta is hirdeti a várost újraalapító és felvirágoztató szerbek városszeretetét.
A szerb kereskedő családok elsősorban a Fő téren és közvetlen környékén, a mai Dumtsa Jenő utcában, a Bogdányi utcában, a Görög utcában és a Duna-parton építették fel emeletes házaikat. Hatalmas – néha több szintes – pincéikben tárolták a bort; a földszinten rendezték be az üzletet; az emeleten lakott a kereskedő és családja; a magas padlástér pedig áruraktárként szolgált. Az építkezéshez felhasználták a római- és középkori romépületek anyagát. Házaikat gyakran a korábbi épületek alapjaira építették. Lassan kialakult a város mai arculata: XVIII. századi egyszerű barokk és rokokó épületek középkori utcaszerkezet keretében.
Szentendre XVIII. századi jelentőségét az is növelte, hogy gazdagsága mellett a magyarországi szerbek egyházi és kulturális központja is volt. Először a pátriárka, majd a görögkeleti püspökség székhelye lett. A szentendrei ortodox egyházfők mindig szerepet játszottak a szerbség gazdasági és politikai kiváltságainak megőrzésében és gyarapításában. A gazdag szentendrei családokból származott több főpap is. Fiaik közül számosan magas rangú katonatisztként a császári seregben végigharcolták a napóleoni háborúkat.
