Arany az V. osztályban azzal kezdte: „Üljenek le és ismerkedjünk meg egymással". Sorra felszólította s egyenként szemügyre vette a diákokat; egy hét múltán már valamennyiöket ismerte név szerint. A névsorolvasás után rögtön rátért a tanításra. „Én már megismertem önöket, most ismerjék meg maguk a görög betűket." Az alfa, béta ismerősebb volt; a gammát úgy magyarázta: olyan, mint a magyar nagy F, csakhogy nincs fúró a közepén; ilyen hasonlatokkal igyekezett diákjainak eszökbe vésni a betűk alakját.
Szavaltak minden két hétben, s a szavalatról néhány szóban bírálatot mondott. Azt nem szerette, ha az ő versét szavalták, vagy ha példák során azokra hivatkoztak; ilyenkor azt szokta mondani: „hagyjuk ezt, találunk elég példát jó költőknél". Prózai olvasmánynál előbb a helyességet vizsgálták, azután az ékességet.
Leckéin nagy csend és figyelem van. Ha valaki mozgolódik, elég egy tekintetet vetnie arra felé. Egyszer egy vásott — nem körösi — diák úgy forgatta ujján köves-gyűrűjét, hogy a napsugár róla Arany szemébe csapódott. Arany ránézett, annyit mondott: Pimasz! — és kiment az osztályból. Ezzel úgy megbélyegezte a neveletlen suhancot, hogy annak többé nem volt maradása Kőrösön. A hibát minden feddésnél megszégyenítőbben tudta büntetni.
Egyszer a házidolgozatok közül felolvastat egy feltűnően jó verset; az egész osztály elámul: társuktól nem vártak ilyet. Arany aztán magyarázni kezd a lírai versről, s egyet felolvastat példának egy könyvből. A fiúk felfigyelnek: ráösmernek (ráismernek) a házidolgozatul hallott versre, a tettes elvörösödik szégyenében, kitörő hahota a büntetése.
Ha kellett, kemény is tudott lenni. Volt a VII. osztályban egy jóravaló fiú, kit tanárai és társai egyaránt kedveltek. Egyszer kiderült róla, amit addig nem tudtak, hogy zsidó.
Eltitkolása esett-e latba, elég az hozzá, az osztályban elverték. Közben betoppan Arany. A fiúk helyökre ugrálnak, csend lesz; — Arany szelíden végignéz a megvert fiún s csendesen kimegy az osztályból. Másnap, harmadnap hiába várják órára. A diákok küldöttsége elmegy érte, bocsánatot kérni. „Olyan osztályt, mely valakit a vallása miatt bánt, én nem tanítok" — ez a válasz. Másnap új küldöttség kopogtat, be sem eresztik. Végre a többi tanárt kérik fel közbenjárásra. Nagy lecke volt ez a szilaj ifjaknak, talán felnőtteknek is.
Forrás: Voinovich Géza: Arany János életrajza II. kötet
Varga Imre: Nagy tanári kar című szoborcsoportját 1996. augusztus 20-án leplezték le az Arany János Múzeum épülete előtt. A szoborkompozíció a magyar kultúra azon kiemelkedő egyéniségeit örökíti meg, akik a Bach-korszakban a nagykőrösi gimnáziumban tanítottak, Nagykőrösön működtek.
A legismertebb egyéniség, a nemzet halhatatlan költője, Arany János 1851-1860 között élt és alkotott Nagykőrösön. (balról a második) Mint ő írta egy levelében: a fél Akadémia Kőrösön van...
A város történetének kiemelkedő egyéniségei továbbá Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor történészek, Szabó Károly bibliográfus, Szász Károly költő, műfordító, református püspök, Szigethi Warga János neveléstörténész, Tomory Anasztáz matematikus és mecénás. A "Nagy tanári kar" működése Nagykőrös mezővárosi fejlődésének fénykorát reprezentálja.
Ebben az időszakban a város a magyar kultúra meghatározó központja volt, "magyar Weimar"-ként is emlegették, Arany Jánost pedig Goethe-hez hasonlították.
Mindennek természetesen a politikai helyzet volt az oka: a szabadságharc utáni megtorlás időszakát átvészelt meghatározó értelmiségiek részben kiszorultak a Bach-korszak fővárosából, részben önként jöttek, mert egy kisvárosban szabadabban munkálkodhattak, s nagyon távolra mégsem kerültek Pesttől. A fénykép 2006 augusztusában készült.
Felhasznált irodalom és fotó: Törös László: A nagykőrösi Arany emlékek katalógusa. A nagykőrösi művelődés hármas kis tüköre. Nagykőrös, 1935.
