Arany János a rövid debreceni színészkalandot követően a Hubay-féle vándortársulat tagja lett. A XIX. században sok olyan vándortársulat alakult, amelyeknek tagjai csak rövid időre verődtek össze, a bizonytalan bevételekből pedig "proporciós" alapon, azaz népszerűségük, közönségvonzó hatásuk arányában részesedtek.
Az utazás Arany és Petőfi korában, igen hosszadalmas és fárasztó volt. A 19. század elején az ország közúti hálózatát siralmas állapotok jellemezték, az Alföldön egyáltalán nem volt kiépített út. Az utazók, így a vándorszínészek is egyik helyről a másikra hosszú órákig vagy napokig zötykölődtek az ekhós szekérrel.
"Az ekhós szekér fölött négy, álló rúdon domború tetőszerkezet, rácsozat nyugodott, és arra terítették fel az ekhót, kóbert vagy ernyőt (gyékényből font ponyvát). Ez hátul leért a saroglyáig is, ha kellett, de rendszerint félig felcsavarták. Az eső és a nap heve ellen nyújtott védelmet. Az ekhós szekér fogatolására mindig 3 ló szolgált."
A vándorszínészek színházépületek híján vendégfogadók nagytermében, bolti- és raktárépületekben, vagy a falvak, városok főterén léptek fel. Alkalmi színház, hevenyészett színpad, sebtében festett díszlet, rendszerint egyetlen délelőtti próba, a közönség csekély létszáma miatt kétnaponta bemutató. A vándorszínészet kényszerű és véletlenszerű művészi feltételei között a színész személyisége számított az egyetlen biztos pontnak. Ez az oka annak, hogy a "magyar színész" jelképe Déryné lett, és hogy a közönség szemében a magyar színházművészet (voltaképpen mindmáig) színészközpontú. Az emlékezések az anekdoták kedélyességével vonták be a kemény és rideg valóságot, a vándortársulatok hétköznapjait.
A színjátszással olykor először találkozó publikum válaszadása viszont szinte a mai gyermekelőadások hangulatával kárpótolta őket: a cselekményt átélő, vele lélegző közönség közbeszólásokkal, sírással-kacagással kísérte az előadást, amelynek végén függöny elé hívással, néha üdvözlő versekkel köszöntötték kedvenceiket. Mindezek ellenére a vándorszínész még sokáig nem számított értelmiséginek: gyakori volt a felvett művésznév, s megfigyelhető az a szokás is, hogy ha egy polgári család leánya színészhez ment feleségül, megszabta ezzel húgai párválasztását is.
Forrás: Pannon Enciklopédia Arcanum
Arany János így emlékezik arra, hogy miután hoppon maradt Fáncsy Lajos debreceni színházánál, hogyan lett a vándor társulat tagja az indulás előtti utolsó pillanatokban:
"A debreczeni társaságot egy szinész-intrigue, (áskálódás,intrika) nekem egész váratlanúl, felbontotta, s april 1-én szétoszlott az, anélkül, hogy hozzám valaki szólott, vagy sorsomról intézkedett volna, kivéve hogy Hubay nehány ujonczot (köztük Hegedűst, ki kevéssel én előttem állott volt be) néhány más vidéki kóborokkal együvé verbuválván, az indulás perczében engem is megszólitottak, hogy követném sorsukat. Nekem nem volt mit tennem. Haza öreg szüleimhez, kik belőlem papot vártak? Vissza a kollégiumba, honnan oly magas reményekkel távozám? Ez mindkettő lehetetlennek tetszett előttem s így Hubayhoz csatlakoztam, annyi időt sem vehetvén, hogy szállásomról ágyamat és ládámat fehérneműmmel s könyveimmel együtt magamhoz vegyem — de nem is fért volna a szekérre, hol kezdő színésznek nem kompetál (nincs joga) ennyi lomot hordani."
Forrás: Önéletrajzi levél (részlet)
Olvassa el vagy hallgassa meg a teljes levelet!LINK
Az, hogy Arany a Hubay által toborzott vándorszínész-csapathoz csatlakozott, valószínűleg a pénztelenség motiválta. Magán és szülein is szeretett volna segíteni, ehhez pedig jobban fizető állást kellett keresnie. A vándortársulatnál azonban nem kapott komoly szerepeket. Telepi György: A hívatlan képíró c. öt felvonásos vígjátékában is csak Márton inasa szerepét osztották rá, az pedig mindössze egy kétmondatos lehetőség.
Az eredeti debreceni társulat feloszlása után a második, Arany leírásában „kóbor” kistársulat működéséről maradt fönn egy ritkaság, a nagykárolyi színlap. A felvilágosodás szellemében készült Arany idő című német darabot eredetileg 1794-ben mutatták be Kolozsváron. A gaz gyarmatosítók és a szigetlakó indiánok közül Arany egy bennszülött rabszolga, Zerim szerepét alakította, sőt egy duót is énekelt a darabban testvérével, Azorral. (Szép mély hangja volt.)
Forrás: Önarckép álarcokkal PIM és diszpolgar.hu nyomán
A kis vándortársulatoknál szinte mindenki mindent csinál. Arany tanítja be az énekszámokat, foltozza a függönyt, kölcsönkéri a bútort és ruhát az előadásokhoz, így lesz némi kis díszlet és jelmez. A színlapot is ő szedi és nyomtatja ki Nagy-Károlyban egy gubás öreg paraszt nyomdájában, egy kis fészerben, ahol ketten is alig tudnak nagy nehezen elég betűt összeszedni egy régi nyomda szana-széjjel kallódott betűiből. Este a költőből világosító lesz, vagyis meggyújtja a a hevenyészet színpadot bevilágító mécseseket, aztán kicsit azért játszik is, medvét vagy akár medvekergetőt is. Játék végeztével a vándorszínész-költő a színpadon gyűr magának ágyat a garderobe-ból, s a gyertya fényénél előveszi az ócska zseb-Horácz kötetét.
„N[agy]Károly majd Szathmár, végre Máramaros-sziget lőn vándorlásunk Eldoradója. Képzeld a nyomort — írja Gyulainak, — padon hálni, kabáttal takarózni s kölcsön kérni ruhát, míg az ember mosat. És ez rajtam történik, kit szegény öreg szüleim, minden vagyontalanságuk mellett, kissé mégis elkényeztettek. Rajtam, ki ú.n. élelmes ember sohasem voltam, rajtam, kit éltemben minden legkisebb csekélység végtelenül affligált (bántott). Ha volt is kedvem a színészethez, amint hiszem, Debreczenben, jó társaságnál volt, — végkép elment az e lumpok közt."
Forrás: Önéletrajzi levél (részlet)
Olvassa el vagy hallgassa meg a teljes levelet!LINK
Arany János kiábrándulását a színészetből a nyomorúságos körülményeken túl a műkedvelő, sokszor amatőr, néhol dilettáns színvonal is rombolta:
„Régi adoma, de mindig eszünkbe jut, mikor a Hamlet utódok okot adnak a visszaemlékezésre; hogyan adták elő valami falusi csűrben faluzó színészek Hamletet, s mikor Hamlet apja lelkének meg kelle jelenni a szomszéd ökörállásból keresztül ütötte a fejét egy jámbor állat a papíros falon: »Húh, az apám lelke« ordítá rá Hamlet. Ez a tréfa azóta is többször megtörténhetett volna, mikor Ophélia mondhatná Hamletnek: »menj kolostorba«!”
Ha időrendben szeretne továbbhaladni, ide kattintva Szatmárra jut el.
