Olvassa el vagy hallgassa meg a verset!LINK
Nagy Kázmér (a későbbi III. Kázmér lengyel király) herceg kimondottan érdekes személyiség, számos magyar vonatkozással. Nővére, Piast Erzsébet Visegrádra ment férjhez: Károly Róbert felesége volt, azaz Nagy Lajos édesanyja. Következésképpen Kázmérnak Károly Róbert a sógora volt, Nagy Lajos pedig az unokaöccse. Vagyis, ahogy az már a nagy európai dinasztiák körül lenni szokott: mindenki mindenkinek a valakije. Piast Erzsébet a Könyéknyi (lengyelül: Łokietek) előnévvel vonult be a krónikákba – apja, Könyéknyi Ulászló király után, aki ugyebár szokatlanul alacsony termetű férfiú volt.
Erzsébet arcképét egyszerű krakkói turistaként is felfedezhetjük: a főtér sarkán, a 17. számú, úgynevezett Hetman-palotában működik egy pazar könyvesbolt, amelynek boltíves mennyezeti zárókövein vésett címerek és alakok láthatók. A művészettörténészek szerint a szakállas királyi portré Nagy Kázmért ábrázolja, a koronás női mellkép pedig testvérét, Erzsébetet.
Amikor Kázmér még ifjú volt és bohó, 1330 kora tavaszán a Visztula partjáról ellátogatott Visegrádra nővére gondoskodását élvezni. Erzsébet királyné jóvoltából kellemesen időzött a magyar udvarban, nagyon is kellemesen…
Vendégeskedésének egyik hangsúlyos részletéről Arany János is beszámol 1855-ben költött, Zách Klára című balladájában, amelyet alcíme szerint „egy hegedős énekel a XIV. században”.
A mű cselekménye szerint a nem kimondottan aszketikus Kázmér herceg a visegrádi falak között lángra lobban egy előkelő udvari ember, Zách Felicián szépséges leánya, az udvar gyöngyszeme, Klára iránt, és csábítási engedélyért folyamodik nővéréhez:
Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!
Erzsébet teljes szívéből szereti öccsét, szinte bármilyen kívánságát hajlandó lenne teljesíteni, ám érzelmein felülkerekedik a felelősen gondolkodó, bölcs uralkodó:
Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér’ –
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek, bizony gyász ér!
Hanem ki tilthatná meg a szélnek, hogy fújjon? Kázmér menthetetlenül harci tűzbe jött, vére felforrt, és csak a kedvező alkalomra vár. Végül minden intelem dacára elcsábítja a még szűz Klárát, miközben a lány a kápolnában várakozó királyné rózsafüzérét keresi, melyet lakosztálya belső termében (a térdeplőn?, a díványon?) felejtett:
Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.
A lengyel–magyar pásztoróra után Klárát szörnyen gyötri a bűntudat, legszívesebben a temetőbe menne, a halottak közé – szüzességüket hűen őrző palotabéli társnőit messze elkerüli. Feliciánnak feltűnik, hogy lánya kedélyállapota megváltozott, ezért kifaggatja őt, s csakhamar elhangzik a beismerő vallomás:
Jaj, atyám! nem – nem –
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát –
Taposs agyon engem…!
Felicián rettenetes haragra gerjed, és karddal támad a palotában ebédelni készülő királyi családra. Ez mindmáig a magyar történelem egyik leghírhedtebb merénylete. A bosszúálló kardcsapások következtében Károly Róbert a jobb karján megsebesül, a fiait (Lajost és Endrét) védelmező Erzsébet pedig négy ujját elveszíti:
„Életed a lyányért,
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.
Ám az éber testőrök a merénylőt ott helyben lekaszabolják, az első döfést a királyné al-étekfogója viszi be:
„Hamar a gazembert…
Fiaim – Cselényi…!”
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi.
A miszlikbe szabdalt Felicián holtteste fölött Károly Róbert a halálra rémült, csonkolt kezű királynéhoz fordul, s felkínálja neki a bosszú lehetőségét. Erzsébet nincs kegyes hangulatban, szapora nyelvvel sorolja a büntetési tételeket:
Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;
A más kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!
Ez bizony valóban így történt, a megtorlás kegyetlen volt. Az akkori törvénynek megfelelően Zách Felicián családját harmadíziglen kiirtották, távolabbi rokonainak házastársait jószágvesztésre ítélték, és csak lánytestvére rokonságának nő tagjai mentesültek a büntetés alól. Felicián testének darabjait elrettentésül körbehordozták az országban; fiát egy ló után kötve vonszolták elevenen, testének maradékát végül disznók és kutyák elé vetették; Sebe lányát kivégezték, vejét életfogytiglan bebörtönözték. (Az akkori tömlöcviszonyok mellett ez nem jelentett több évtizedes büntetést…) A szépséges Klára orrát és nyolc ujját levágták, alsó ajkát lemetszették, hogy szüntelenül látszódjanak a fogai, és több várost lóháton kellett bejárnia, kiáltozva: „Ez vár arra, aki a király ellen támad.”
Valóban így történt, kezdtem az iménti bekezdést – ugyanis Arany János e balladája tartalmilag sajnos aligha valós, bár attól még természetesen nemzeti irodalmunk kincse marad. A mester egy, az 1330-as események után másfél évtizeddel papírra vetett itáliai, pletykákkal átszőtt változatot dolgozott fel. (A pletyka talján kiötlőjének nagyon kapóra jött, hogy Felicián éppen Kázmér herceg visegrádi tartózkodásakor követte el a merényletet.)
A történelmi tények szerint Zách uraság afféle kiskirály volt, fiatalabb éveiben Csák Máté feltétlen híve, ebből következően Károly Róbert esküdt ellensége. Bár Csák bukása után hűségesküt tett a győztes uralkodónak, teljesen mégsem sikerült kibújnia a bőréből. Nagy valószínűséggel nem Klára állítólagos megrontása miatt támadt a királyi párra, hanem valami birtokügyből keletkezett sérelmét akarta megtorolni.
Amúgy Hunyadi Mátyás krónikása, a tudós Bonfini az 1500-as évek elején úgy tudta, hogy Kázmér herceg Feliciánnak nem a lányát, hanem a feleségét gyalázta meg… A korabeli udvari pletykák tárháza kimeríthetetlen. S még valami: nyelvészeink többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a Zách nevet manapság helytelenül ejtjük Zácsnak, ugyanis eredetileg úgy mondták: Száh, esetleg Szák. Mi több, e név írásmódja is másképpen helyes: nem Zách, hanem Záh – a friss szakirodalomban már javarészt így szerepel.
Forrás: Zsille Gábor, epa.oszk.hu
