Olvassa el vagy hallgassa meg a levelet!LINK
Erdély sorsa már akkor eldőlt, amikor 1849. június közepén a cári orosz és az osztrák seregek átlépték a határokat. Bemnek több mint kétszeres túlerővel kellett szembenéznie, ha figyelembe vesszük, hogy a 45-47 ezer főnyi orosz és 9-11 ezer főnyi osztrák seregekkel szemben csak 24-25 ezer főnyi haderőt tudott kiállítani, hiszen 8-10 ezer főt lekötött az érchegységi ellenállás és Gyulafehérvár ostroma, nem is beszélve az ellenfél felszereltségében jelentkező fölényről és a magyar tisztikarban uralkodó hangulatról, hogy aztán hol félénkségben, hol az ellenséget elcsodálkoztató hősies önfeláldozással múlják felül egymást. Bem, tudva, hogy a háború nem Erdélyben dől el, csak azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ameddig lehet, megakadályozza az ellenség kijutását a Magyar Alföldre és ezalatt a magyar kormány erők nagy részét Dél-Magyarországon a Tisza–Maros szögében összpontosíthassa.
Az altábornagy az aktív védekezés taktikáját választotta. Hol egyik, hol másik hadosztálya vezetését vette át, gyakorlatilag mindig azét, amelyik meghátrált. Mikor megállította az észak felől jövő nyomást, Háromszéket foglalták el az orosz és osztrák erők, s az is önmagában súlyos vereséggel ért fel, hogy elesett a népszerű Gábor Áron, az ágyúöntések irányítója. De amilyen gyorsan meghátráltak a székelyföldi seregek, olyan gyorsan törtek is előre Bem vezetésével. Majd egyidőben azzal, hogy a román–magyar tárgyalások meghozták a kívánt eredményt, a lengyel hadvezér Kossuthtal egyetértésben betört Moldvába, de ott nem sikerült forradalmi nemzeti felkelést kirobbantania.
Az orosz csapatok viszont egy hónap alatt csak Brassótól Nagyszebenig jutottak, észak felől pedig nem merték megtámadni sem Kolozsvárt, sem Marosvásárhelyt. Július végén és augusztus elején a magyar csapattestek mozdulatainak összehangolatlansága miatt Bem két súlyosabb vereséget szenvedett. Mind a két alkalommal jelentős magyar erőknek kellett volna megérkezniük, bár még azok sem biztosították volna az erőfölényt. Az első csatavesztés Segesvárnál történt, ahol életét vesztette a forradalom és szabadságharc költője, Petőfi Sándor. A csatatéren esett el Bem hadsegédje, Anton Kurz, a népek összefogásának lelkes híve is. Ezután Bem még egy merész, meglepetésszerű fordulattal majdnem tartósabban kiszorította Nagyszebenből az orosz seregeket, de aztán a nagycsűri csata után már vissza kellett vonulnia a Bánság felé.
Az erdélyi történések további kimenetele a magyarországi eseményektől függött. Kossuth elhívta Bemet, aki Temesvárnál még a végső pillanatokban átvette a magyar függetlenségi harc utolsó nagyszabású ütközetének irányítását, de a hadiszerencse cserbenhagyta. Az egyre kilátástalanabb katonai helyzetben Kossuth teljhatalommal ruházta fel Görgey Artúrt, aki, bízva a cári nagylelkűségben, augusztus 13-án feltétel nélkül letette a fegyvert, és erre biztatta az Erdélyben állomásozó forradalmi erőket is.
Bem a további harc szándékával tért vissza Erdélybe, csapatai azonban már egyre kevésbé akarták folytatni a harcot. Gál Sándor ugyan a székelyföldi erők pár ezernyi töredékével ügyes megtévesztő mozdulatokkal Kolozsvárra vonult, majd onnan az északi Partiumba, de az erdélyi csapatok ott is kezdtek szétszéledni. Augusztus 25-én Kazinczy Lajos tisztikarával és maradék seregével Zsibón letette a fegyvert. Az érchegységi románok semlegességének tudatában kisebb magyar csapatok itt-ott románoknak is megadták magukat, és Iancu még azt a gesztust is megtette, hogy magyar foglyokat szabadon engedett, a mellé beosztott osztrák katonai tanácsadó legnagyobb bosszúságára. (Avram Iancu az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ellen Erdélyben szervezett császárhű román felkelés vezetője, aki 1848 októberében megfélemlítő hadjáratokba, vérengzésekbe kezdett az erdélyi magyarok ellen.)
A hamarosan elkövetkező idők nagy csalódásaira volt szükség ahhoz, hogy az Érchegységben immár arról énekeljenek, hogy Iancu és Bem együtt harcolnak. Csalódások, tanulságok újragondolása, új lehetőségek felvillanása tette azt is szükségessé, hogy – az egymástól elidegenítő polgárháborús veszteségek és áldozatok ellenére – a nemzeti szabadságtörekvések hordozói aztán együtt keressék „az erdélyi kérdésnek” az együtt lakó népek és nemzetek számára egyaránt elfogadható megoldási módozatait.
Erdély történelmének erről a szomorú időszakáról - mely a vereség és a fegyverletétel eseményeit foglalja magába -, szól Arany verse. A forradalom és a szabadságharc elbukott, felfoghatatlan a költő fájdalma.
