Nemzetőrök Aradon, a hős városban

Jellasich beütésének (támadásának) hírére a bánáti rácok is megmozdultak s Blomberg dzsidás (lándzsás lovas katona) ezredes nyíltan melléjük állt. Ezzel Arad veszedelmes helyzetbe került, annál inkább, mert a környékbeli oláh falvak népe is fenyegette. A vár parancsnoka, báró Berger János, magyar származású, de osztrák katonai szellemű öreg katona, kizárta a várból a nemzetőröket, ellátta magát lőszerrel s felszólította a várost: a császárral tart-e vagy a forradalmi kormánnyal?

A kormány tétlenségét kihasználva Berger vérszemet kapott, a toborzás abbahagyását s a honvéd katonaság kiutasítását követelte, különben lövetni fogja a várost. Október 7-én ezt meg is kezdte. A város népe sáncokat, torlaszokat emelt; úriasszonyok, papok, ügyvédek mind ott sürögtek, egyszersmind segítséget kértek a közeli nagyobb helyektől, Szalontáról is. Szabolcs megye és Debrecen küldött is nemzetőrséget, Szalonta is két századot, kiket két hét múltán, november 4-én másik kettő váltott fel.

Ezekkel Arany is elment, a város bírájával s a jókedvű Balogh szenátorral együtt. A nemzetőrség maga választotta tisztjeit, századosig, többnyire a hivatalt viselőkből. Társai Aranyt szemelték ki vezetőjüknek, de ő ezt nem fogadta el, „csak” köznemzetőr maradt. Szuronyos puskát, honvéd-köpönyeget, még csákót meg borjút (katonai hátizsák) is szerzett. Két hetet töltöttek Aradon, Arany a Halász-utcában lakott egy szerbnél.

Arany megismerkedett Bangó Petővel, ki most Arad címen lapot szerkesztett, s abba mindjárt verset kért, Arany el is küldte neki az Erdély címűt.

Itt a szolgálat egészen elfoglalta. „Tenni kevés — de halni volt esély”, mint a Bolond Istók-ban mondja; a többszöri ágyúzás során sok épület megsérült s halottak is estek. Feleségének azonban úgy festi le helyzetüket levelében, mintha semmitől sem kellene tartani. Megírja neki, hogy Ó-Aradot őrzik.

„Berger uram november 5-én, vasárnap, észrevétlen átküldött nyolc bakát, kik a „Maros szélén álló kaszárnyát, melytől lőni nem lát.”, felgyújtsák. A nemzetőrök csak akkor vették észre, mikor a kaszárnya istállója s „temérdek kamarai ölfa már égett”.

„Akkor egy csapat ulánus (lengyel eredetű könnyűlovas fegyvernem) és baka akart áttörni a hídon, de bárha két ágyújok volt, az Új-Aradon levő őrség részéről erős ellentállással visszaverettek”.

A költő nyugtatgatja feleségét, hogy „leginkább Új-Arad felé voltak a golyók irányozva, Ó-Aradra alig esett tíz ... Mi szalontaiak a piaczra, magos épületek védszárnya alá menekülve tutiban (teljes hangerővel) hallgattuk az álgyú (ágyú) bömbölést ... Kezdődött 6, végződött 9 óra tájban reggel.”

Minthogy Új-Arad alatt, biztos helyen, már új híd van és így, semmi szükség nincs a vár és város közt lévő nagy hídra, hogy Berger uram azon át gyújtogatókat küldözzön és katonai csapatokat, az ó hidat 6-ára virradó éjjel fölégetik.

„Sikerült a hidat szurok - kanóczokkal, szalmával, száraz zsindelyekkel, vastagon ráhintett gyantával s más éghető anyagokkal annyira megbélelni, hogy az a legpompásabban leégett a vízig.”

„A szalontai első század remekül viselte magát a gyújtogatásban” — írja másnap Petőfinek is, ki ekkor Debrecenben volt, hová barátját két levélben is hívta.