Olvassa el vagy hallgassa meg a levelet!LINK
„Sok bajnak utána az ősz dalia
Csendlakta honába kerül...
Itthon vagyok barátom, itthon. Hazaérkeztem 1848-dik esztendőben, november hónap 18-ik napján, szombaton, este 10 órakor. Azóta babérimon pihenek. Kimondhatlanúl jól esik visszaemlékeznem ama péntek éjtszakára midőn esteli 10 órától reggeli 2 óráig, tehát négy teljes órán keresztül, Arad város piarcán,(piacán) mint kitűzött riatéren,(riadó-téren) részint állva, részint ülve, főleg pedig hasmálva obszerválgattuk (hason fekve megfigyelgettük) a borongó holdvilágon fel-felvillanó álgyúvillámokat, (ágyú villámokat) hallgattuk az egymásba szakadó dörrenéseket, és kushadtunk a mellettünk szétpattogó bombák forgácsai elől. Ez, leszámítva a félelmet, isteni múlatság volt. Közelünkben a téren, harminc szuszteránál (amint a szalontai nemzetőrök elnevezték) több pattant szét, nem számítva a levegőben elpuffogottakat.
Berger úr többet lövetett e 4 óra alatt 500-nál, gránátgolyókkal is sokat, de mégsem gyújtott semmit. Szombaton (tegnap egy hete) délelőtt ismét kutyákodott, de nem oly nagy mértékben, mint megelőző éjtszakán, azért sehogy sem bírta magát érdekessé tenni. Azóta hallgatott egész tennapig.
Tegnap, az úton, megint hallottunk lövéseket, de azért nem tértünk vissza. Pihenünk, barátom, mert jövő héten alkalmasint Erdélybe indulunk. De azért te csak írj nekem folyvást. Szalontára, nőm keres alkalmat utánam küldeni leveleidet. Én a pokolból is írni fogok neked, míg hollétedet tudom.”
Temesvár után Arad lett a császári csapatok legfontosabb bánsági bázisa. A várparancsnok, a császári Johann Berger kezdettől fogva nem szimpatizált a magyarországi helyzet alakulásával.
Mikor a szerb lázadás hírére a várban állomásozó 2. ulánusezred törzse és a debreceni 39. gyalogezred négy százada távozott a várból, a helyükre érkező nemzetőröket eltávolították a falak közül. A tiszántúli mozgó nemzetőrségnek ide tették a gyülekezési helyét, de Berger be sem engedte őket a vár kapuin, amivel kifejezte ellenállását a kormányzattal szemben. A helyőrséget igyekezett erősíteni új lövegekkel és több katonasággal, mert a kiöregedett katonákból álló helyőrségi zászlóalj és 36 löveg nem nyújthatott megfelelő védelmet.
A végleges szakítás az uralkodó október 3-i manifesztuma után következett be, és Berger október 7-től lövetni kezdte Aradot, amit később rendszeresen megismételt. Ennek köszönhetően Arad városa óriási károkat szenvedett, és lassan romhalmazzá vált. A védősereg létszáma ekkor elérte az 1350 főt és a 66 löveget, míg az ostromsereg 7-8000 fő között ingadozott (noha ebből sok volt a nemzetőr és az újonc), 20-30 tábori és egyre több ostromlöveggel. Ez az erő mennyiségileg és minőségileg is csak a vár körülzárását tette lehetővé, de azt sem túl sok sikerrel: a temesvári helyőrség többször is feltörte az ostromzárat.
A várat körülvevő magyar csapatok rendre alulmaradtak a császáriakkal szemben, a legsúlyosabb, februári összecsapásban a magyarok 400 embert és 10 ostromlöveget veszítettek. Ezzel szemben csak annyit tudtak felmutatni, hogy a városból nem sikerült őket kiszorítani. 1848 őszén és telén a temesvári és aradi helyőrségek sikeresen működtek együtt a szerb felkelőkkel egészen 1849 januárjáig, amikor a magyar csapatok kiürítették a Marostól délre fekvő területeket. Ezt követően a császári csapatok szilárdan kezükben tartották a területet, egészen március közepéig.
A hadi helyzet azonban áprilisban alapvetően megváltozott. Bem József kiszorította Puchner Antalt Erdélyből, és seregével a Bánság felé indult. A temesvári helyőrség segítségére sem lehetett számítani, hiszen a Christian Leiningen vezette csapatokat majdnem bekerítette Vécsey Károly V. hadteste és a Bem vezette erdélyi hadtest.
Vécsey április 9-én felgyújtotta a várat Újaraddal összekötő fahidat, ezt követően a várbeliek kitörtek, de minimális veszteségek mellett visszaszorították őket. A magyar lovasság megakadályozta, hogy a temesvári helyőrség különítménye élelmiszert juttasson a várba. Vécsey elrendelte, hogy a vár teljes elszigetelésének érdekében egy csatornával vágják el a Maros kanyarulatában lévő várat, amit áprilisban 11 nap alatt végeztek el. A mesterséges csatornát egy futóárokkal erősítették meg.
Ezt követően a várőrség passzivitásba vonult, és május 6-ig szüneteltette a város már-már menetrendszerű bombázását. Május 26-a után már egyetlen lövést sem adtak le a városra.
Vécsey három alkalommal szólította fel megadásra a császárhű várőrséget. Június 5-től tárgyalásokat kezdtek a vár átadásáról, amiről június 28-án megállapodás született, és így július 1-jén a várőrség egy fogadalom megtétele után – mely szerint fél évig nem harcolnak Magyarország ellen – teljes fegyverzetben, egy honvédszázad kíséretében megindult a Dunántúl felé.
A vár élére ezután a beteg Damjanich Jánost nevezték ki, aki alig másfél hónap után – augusztus 17-én – átadta a várat az oroszoknak, 3800 védő pedig letette a fegyvert. Később itt végezték ki az aradi vértanúkat, köztük Damjanichot.
Forrás: wikipedia.org
